Pillantás az örökkévalóságra

(Ian McCormack igaz története)

„Néha helyesnek lát az ember egy utat, de végül mégis a halálba visz.” (Péld 14, 12)

Ian McCormack vagyok, 1980-ban, amikor 24 éves voltam, átéltem egy olyan élményt, ami megváltoztatta az életemet. Új-Zélandon születtem, és nevelkedtem. A szüleim rendes, megbízható emberek. Tanárok, és emiatt gyakran költözünk városról városra. Két testvérem van és velük együtt éltem át rengeteg dolgot, amit az új-zélandi gyerekek rendszerint magától értetődőnek tartanak. Így például a nyári szünetekben a tengerparti strandolást. A tenger fiatal koromtól fogva része volt az életemnek.

Mezőgazdasági szakon szereztem egyetemi diplomát a Lincoln Egyetemen és két éven keresztül tejtermelő farmokon dolgoztam szaktanácsadóként. Szerettem a gazdaságokban, a szabadban dolgozni. A legtöbb hétvégét búvárkodással, szörfözéssel, csavargással töltöttem és egyéb különféle sportokkal.

Két év alatt megtakarítottam némi pénzt, mert utazni szerettem volna. Új-Zélandon sok fiatal utazik a tengerentúlra, mielőtt végleg elhelyezkedik. 1980 elején a legjobb barátommal elhatároztuk, hogy eladjuk mindenünket és belevágunk egy szörf túrába, egy amolyan „végtelen nyárnak” nevezett utazásba.

Így indultunk el, hónunk alatt a szörfdeszkánkkal. Először az ausztráliai Sydney-be repültünk, majd utunkat Ausztrália keleti partja felé vettük, ami a szörfözők paradicsoma.

Gondtalanul utazgattunk, és a lehető legolcsóbb szállásokon szálltunk meg, mialatt a napjainkat azzal töltöttük, hogy elcsípjük a legjobb hullámokat a különböző tengerpartokon.

Elhatároztuk, hogy elmegyünk úttalan utakon Darwin-ba, ami egy elég merész vállalkozás volt, így utólag belegondolva. Majd onnét folytattunk utunkat Baliba Indonéziában, ahol a Kuta zátonynál szörföztünk, majd utána Uluwatu-n egy elképesztően nyaktörő zátonyon. Meglátogattunk néhány hindu és buddhista szent helyet is, mielőtt folytattuk utunkat a szárazföldön át Jáván keresztül.

Ahogy Ázsiában utazgattunk, az emberek gyakran megkérdeztek tőlünk, hogy vajon keresztények vagyunk-e, feltehetően azért, mert fehér bőrűek voltunk. Ez nehéz kérdés volt számomra, mivel keresztény családban nevelkedtem, de nem voltam biztos benne, hogy saját magamat kereszténynek nevezhetem-e. Az Anglikán Egyházban lettem megkeresztelve és 14 éves koromban konfirmáltam a gyülekezetben. Gyermekként imádkoztam, vasárnapi iskolába és ifjúsági csoportba jártam, de még sohasem volt személyes tapasztalatom Istennel.

Emlékszem, hogy amint kijöttem a templomból a konfirmálásom napján az egészen kiábrándító volt. Nem éreztem, hogy bármi is történt volna. Meg is kérdeztem édesanyámtól, hogy Isten beszélt-e valaha személyesen csak vele. Édesanyám hozzám fordult és azt mondta: Isten igenis beszél velünk, Ő valóban létezik. Elmesélte, hogy hogyan kiáltott Istenhez egy tragédia idején, és Ő azonnal válaszolt. Ez után azt kérdeztem tőle, hogy Isten miért nem beszélt még velem soha. Ezt válaszolta: gyakran tragédia kell hozzá, ami lesújt minket. Az emberek természetük szerint hajlamosak arra, hogy túlzottan büszkék legyenek. De én nem ilyen vagyok, én nem vagyok büszke – vágtam vissza. De amikor ezt mondtam, valójában igencsak büszke voltam.

Édesanyám még ezt is mondta: „Nem erőltetlek, hogy gyülekezetbe járj, de mindig emlékezz arra, amit most mondok. Bármit is teszel az életedben, bárhol is jársz, nem számít, mennyire távol hiszed magad az Istentől, ha bajban vagy, vagy szükséget szenvedsz, kiálts Istenhez teljes szívedből, és Ő meg fog hallani. Valóban meghallgat és meg fog bocsátani neked.”

Úgy döntöttem, hogy nem leszek álszent és nem megyek vissza a gyülekezetbe, mert valójában sohasem volt személyes tapasztalatom Istennel kapcsolatban. Alapvetően számomra csak a vallás létezett.

A barátommal Jáván át elutaztunk Szingapúrba, a Tiomen szigetre és Malajziába. Akkor a barátom elhatározta, hogy átkel Madrasba, Indiába, míg én elutazom Colomboba, Sri Lankára egy holland nővel, akivel összejöttem. Ott a part felé vettem az utamat, hogy szörfözzek az Arugam öbölben.

Egy hónapra rá lejárt a vízumom, ezért visszatértem Colombo-ba. Szereztem néhány tamil barátot, akik elvittek a városban lévő hindu templomba, majd utána Katragarma rejtett városába. Mialatt ezekben a szent városokban voltam, akkor volt az első természetfeletti élményem. Egy bálványt néztem és úgy tűnt, mintha az ajkai mozognának. A tapasztalat félelemmel töltött el és azonnal el akartam jönni onnét.

Amíg vendéglátóimnál laktam, észrevettem, hogy minden egyes nap ételt áldoznak a házi bálványként tisztelt elefántistennek, Garnesh-nek. Egyes napokon felöltöztették, más napokon megfürdették tejben vagy vízben. Nekem különösnek tűnt, hogy valaki azt hiszi, hogy egy kőbálvány Isten lehet, egy tárgy, amit nyilvánvalóan saját kezűleg készítettek.

Ezt a kőszobrot nézve egy nap éreztem egy ördögi, mindazonáltal erőteljes jelenlét kiáradását, ami ugyancsak félelmet keltett bennem. Akkor ezek a szavak jelentek meg előttem: „Nincs más Istened, csak én, és ne borulj le faragott képek és szobrok előtt”. Hirtelen tudatosult bennem, hogy ez volt a tízparancsolat egyike, és elkezdtem töprengeni ezeken a szavakon, amelyeket annak idején a vasárnapi iskolában hallottam.

A magam módján kerestem az „élet értelmét”. Hol istentagadó voltam, hol un. „szabadgondolkodó”. Mindent meg akartam tapasztalni, amit az élet kínált. Azokban az években sohasem hordtam órát... Az időtlen napkelték és napnyugták világában éltem.

Amikor visszatértem az Arugam-öbölbe, sikerült szereznem egy 96 láb (kb. 30 méter) hosszú szkúnert (hajót) legénységgel. Kihajóztunk Sri Lankáról az éjszaka közepén Afrika irányában. Huszonhat nappal később megérkeztünk Port Louis kikötőjébe, Mauritius paradicsomi szigetére.

Mauritius szigete a zátonyokkal

Amíg ezen a szigeten voltam, a Tamarin-öbölben a helyi kreol halászok és szörfösök között éltem. Befogadtak maguk közé és megtanítottak az éjszakai halászatra a külső zátonyokon.

A Tamarin öböl

Az éjszakai halászat egy hihetetlen élmény. A rákok előbújnak éjjel és el lehet őket vakítani a víz alatt a zseblámpával. Megdermednek, aztán csak fel kell őket szedegetni az aljzatról. A halak is aludni térnek és csupán azt kell eldönteni, hogy az ember melyiket szeretné vacsorára.

Az után, hogy a lelkem is kiszörföztem a Tamarin öbölbeli zátonyokon, elfogyott a pénzem. Ezért Dél-Afrikába mentem, ahol találtam egy szörf- és vízisí oktatói állást. Csodálatos módon éppen azért fizettek, hogy a kedvenc szórakozásomat csináljam! Szörföztem a Jeffreys-öbölben és az Elands-öbölben, és ellátogattam a világ néhány híres rezervátumába.

Az volt a vágyam, hogy Afrika valamennyi országán át Európába utazzak, de végül meggondoltam magam, amikor arról értesültem, hogy az öcsém megnősül. Ott akartam lenni az esküvőjén, ezért elhatároztam, hogy visszatérek Új-Zélandra a Reunion-szigeten, Mauritius-on és Ausztrálián keresztül.

Reunion-ban, ahol utamat megszakítottam, találtam egy bámulatos helyet, ahol hatalmas hullámok voltak. 1982 márciusa volt, és akkor már majdnem két éve voltam úton, gyakran a vízparton sátorban aludtam és úgy éltem, akár egy nomád.

„szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírta őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük.” (Zsolt 139,16)

Visszatérve Mauritiusra néhány hétre kibéreltem egy házat és folytattam a szörfözést és az éjszakai búvárkodást. Felvettem a kapcsolatot kreol barátaimmal, akik meghívtak, menjek velük búvárkodni. Kb. egy héttel azelőtt, hogy Új-Zélandra indultam volna megkértek, hogy menjek megint velük éjszakai búvárkodásra. Kimentem a verandára és hatalmas vihart láttam közeledni. Simon barátomhoz fordultam és megkérdeztem: Biztos vagy benne? Láttad a vihart? Attól féltem, hogy a vihar miatt túl erős lesz a hullámverés a zátonyokon és az eléggé veszélyes lehet. De Simon azt válaszolta, hogy minden rendben lesz, kb. 5 mérföldre leszünk a parttól, a zátony egy nagyon csodálatos részénél és ott fogunk búvárkodni. Elámulsz, annyira gyönyörű. Így végül is rábeszélt. Kb. éjjel 11 óra volt, amikor fogtam a teljes felszerelésemet, beugrottam a csónakba és már indultunk is. Beeveztünk és kb. másfél mérföldre voltunk már a szigettől. Egy belső lagúnánál voltunk, és a zátony külső részén búvárkodtunk.

Miután lemerültünk én felfelé mentem a zátonyon mentén, két barátom pedig lefelé. Általában összetartunk, de akkor valamilyen okból különváltunk. Rákot kerestem, amikor megláttam egy furcsa tengeri lényt a vízben, ami úgy nézett ki, mint egy tintahal. Kíváncsiságból közelebb úsztam hozzá, és amint a közelébe értem kinyújtottam a kezem és megfogtam. Kesztyűt viseltem és az állat kibújt az ujjaim közül, akár egy medúza. Néztem, ahogy ellebegett, és nyugtalanított, mivel rájöttem, hogy egy különös kinézetű medúza volt. A feje alapján kalmárfélének látszott, de kocka alakú volt, és igen szokatlan csápjai voltak, akár a polipkarok, amelyek átlátszóak voltak.

A kockamedúza

Soha azelőtt nem láttam ezt a medúza fajt, de tovább nem foglalkoztam vele és folytattam a kutatást a rákok után.

Miközben a zseblámpámat fogtam, amivel megvilágítottam a zátonyt, ahol a zsákmányom után kutattam, hirtelen valami megcsípett. Odafordultam, hogy megnézzem, mi az. Könnyű búvárruhát viseltem, testem egyetlen része, ami nem volt befedve, az alkarom volt. Valami elsuhant mellettem, és valami hihetetlen erejű ütéssel megcsípett. Olyan volt, mint az áramütés. Megijedtem és a zseblámpámmal próbáltam megtalálni, hogy hol van és mi volt az, ami megütött, de nem láttam semmit.

Talán valami megharapott, vagy megvágtam magam a zátonyon -gondoltam. Lenéztem a karomra, hogy lássam, véres-e, de nem láttam semmit, csupán lüktető fájdalmat éreztem. Megdörzsöltem, ami az egyik legrosszabb dolog volt, amit csak tehettem. A fájdalom addigra mintha tompult volna egy kicsit, így elhagytam a helyet és azt gondoltam: Fogok rákot és visszamegyek, aztán megkérdezem a fiútól a csónakban, hogy mi lehetett az, ami nekem jött. Nem akartam paranoiás lenni. Ha valaki búvárkodik, igazából soha nem szabad pánikba esnie.

Folytattam a rák vadászatot és ahogy ismét alábuktam, ugyanolyan medúzákat láttam, mint néhány perccel azelőtt. Kettő közülük lassan lebegett felém. A szemem sarkából láttam csápjaikat elsuhanni a karom mellett. Ahogy megérintették a karomat, ugyanolyan elektromos ütést éreztem, mint először. Hirtelen rádöbbentem, mi volt az, ami megmart.

Elsősegély gyakorlatomból tudtam, hogy néhány medúza rendkívül mérgező. Gyermekként súlyos allergiás tüneteim voltak, ha egy méh megcsípte lábamat, úgy feldagadt, mint a léggömb. Eléggé aggódtam, mivel már két medúza is megcsípett. A felszínre úsztam, hogy megkeressem a csónakot. Nehezen tudtam kiigazodni a zátony mentén. Kiemeltem a karomat a vízből, mert nem akartam, hogy újra megmarják. Ahogy tovább úsztam, éreztem, hogy valami elsiklik a hátam mögött, aztán még egy ütést éreztem a karomon. Ahogy körülnéztem, csápokat láttam róla leválni. Egy harmadik medúza is megcsípett.

Belemerítettem a zseblámpámat a vízbe, hogy szemmel tartsam a zátonyt és rémületemre a medúzák egész csoportján pillantottam meg.

Azt gondoltam, hogy ha ezek közül az egy is megcsípi az arcomat, nem hiszem, hogy valaha is visszatalálok a csónakhoz. Felemeltem a zseblámpát az arcomhoz és tovább úsztam. Amikor visszaértem a csónakhoz, legjobb francia és kreol tudásommal kérdeztem a fiatal fiút, vajon tudja-e, miféle medúza ez. Nem tudta, mivel nem volt búvár, csak a fejét rázta és barátomra, Simonra mutatott. Így visszamentem a vízbe és felé úsztam.

Láttam a víz alatt, ezért rávillantottam az arcára a zseblámpa fényével, hogy felhívjam a figyelmét. Feljött a felszínre és én azt mondtam neki, hogy ki akarok jutni innen. Visszatettem a fejem a vízbe, hogy visszaússzak a csónakhoz és jobbra, az arcom előtt még egy medúza volt, ami felém hullámzott. Választanom kellett, vagy megmarja az arcom, vagy ráteszem a kezemet. Így felemeltem a karom, és még egy csípést kaptam. Eltaszítottam a medúzát, és kiértem a zátonyra.

Két láb magas víz fedte a zátonyt. Álltam ott az uszonyomban, és néztem a karomat, amit horzsolások és hólyagok borítottak és fel volt dagadva. A csápok helye olyan volt, mintha forró vaskályha égette volna meg a bőröm.

Ahogy ezt néztem, Simon barátom jött át a zátonyon az uszonyában felém. Teljes búváröltözetben volt, és nem találkozott a medúzákkal. Ránézett a karomra, aztán rám és megkérdezte: Hányszor mart meg? Azt válaszoltam: Azt hiszem, négyszer. Azt mondta: Láthatatlan és áttetsző volt? Azt feleltem: Igen, láthatatlannak tűnt. Simon lehorgasztotta a fejét és káromkodott. Azt mondta: még egy csípés és véged van. Csak egyetlen csípés! Arcához emelte a zseblámpáját, és én láttam a helyzet komolyságát. Azt mondtam: Nos, akkor mit tegyek azzal a néggyel a karomon?

Simon pánikba esett és én is, mivel több, mint húsz éve búvárkodott, és tudott ezekről a medúzákról. Kórházba kell menned – mondta. A kórház 15-20 mérföldnyire volt, az éjszaka kellős közepén voltunk, másfél mérföldnyire bent a zátonyon. Hallottam, ahogy mondja: Gyerünk, de bénultságot éreztem, ahogy ott álltam. Megpróbált visszavinni a csónakhoz. Ahogy megragadott, rádöbbentem, hogy a jobb karom megbénult, és nem tudom kiemelni a vízből. Ekkor kaptam az ötödik csípést.

A szívemben legbelül ezt gondoltam: Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Aztán eszembe jutottak a bűneim. Rádöbbentem, hogy bizony volt sok olyan dolog, amit tettem, hogy ezt kiérdemeljem. Ezt nem úszom meg.

A két barátom átemelte a csónakot és benne engem a zátonyon. Fából készült csónak volt, és ez a csónak volt a megélhetésük, így tudtam, hogy nagyon komoly okuk volt arra, hogy a csónak épségét kockára tették. Átemelték a hajót a lagúnába és mögötte úsztak, próbálták meglökni a hajót, hogy induljon el. Mondtam, hogy jöjjenek velem, de azt válaszolták, hogy túl nehéz lenne, inkább kérjem meg a fiatal fiút, hogy vigyen ki a partra. Így a fiatal fiú vitt ki a csónakkal a partra egy evezővel.

Éreztem, hogy amint a méreganyag előrehaladt az ereimben, ütésszerű fájdalmat okozott a hónalji nyirokcsomókban. Elérte a tüdőmet is és a légzésem gyengült. Szorított a búvárruha, ezért a bal karom segítségével levetettem, és felvettem a nadrágomat, amíg még mozogni tudtam. A szám száraz volt, csuromvizesen ültem ott és kivert a veríték. Éreztem, ahogy a méreg szétáramlik bennem. Erős fájdalmat éreztem a hátamban, mintha valaki vesén ütött volna. Próbáltam nem mozogni, miközben erőt vettem magamon, hogy ne essek pánikba. Csak félúton voltunk a partig, és szó szerint éreztem, ahogy a méreg lüktet bennem, és keresztülmegy a vérkeringésemen.

A méreg már elzsibbasztotta az egész jobb lábamat és tudtam, hogy ha a vérrel visszajut a szívembe vagy az agyamba, akkor meghalok. Ahogy a part felé mentem, a látásom elhomályosult. Nehéz volt összpontosítanom. Elértük a partot, és a fiú azt mondta, hogy szálljak ki. Felálltam, hogy kiszálljak és a jobb lábam összeroskadt alattam. Egyenesen a rákokra estem a csónak aljára. A fiatal srác egy kicsit meghökkenve lépett hátra, majd intett, hogy a karommal kapaszkodjak a nyakába. Kihúzott a csónakból, majd fel a korallhomokos strandra, aztán kivitt a főútra.

Kb. éjfél volt. A hely elhagyatott volt – sehol egy autó, sehol senki. Kapaszkodtam a fiúba és azon töprengtem, ilyen késő éjszaka hogyan jutok el onnét a kórházba. Annyira gyenge volt a jobb lábam, hogy leültem az aszfaltra. A fiú próbált segíteni, de végül ismét elkezdett mutogatni az óceán felé és azt mondta, hogy a testvérei odakint vannak és vissza kell mennie, hogy megkeresse őket. Arra kértem, hogy maradjon velem és segítsen, de végül elment.

 „Ha aggódás tölti is el lelkem, te mégis ismered útjaimat. Az útra, amelyen haladok, titokban csapdát állítottak. Ha jobbra tekintek és nézem: nincs senki, aki törődnék velem. Sehol egy hely, ahol menedéket lelnék, senki, aki gondolna életemre.” (Zsolt 142, 4-5)

Ahogy leültem erőt vett rajtam a fáradtság, lefeküdtem az úttestre és mereven bámultam a csillagokat. Éppen azon voltam, hogy lehunyjam a szemem és elaludjak, amikor egy hangot hallottam, amint azt mondja: IAN, HA BEHUNYOD A SZEMED, TÖBBÉ NEM FOGSZ FELKELNI. Magamhoz térve így gondolkoztam: Mit csinálok? Nem alhatok itt, be kell mennem a kórházba, ellenmérget kell kapnom és segítséget. Ha itt elalszom, lehet, hogy sohasem kelek fel.

Felálltam, majd lassan bicegve az útmentén vánszorogva találtam egy pár autót egy étterem mellett, amelyet nem ismertem. Odamentem és könyörögtem az ott álló sofőröknek, hogy vigyenek kórházba. A sofőrök rám néztek és ezt kérdezték: Mennyit fizetsz? Ha valaki élt már Ázsiában, tudnia kell, hogy ez itt természetes. Ha van pénzed, visznek, ha nincs, nem mész sehova. Nincs egy fillérem sem – mondtam önkéntelenül és csak akkor vettem észre, mekkora bolond vagyok. Nem lett volna szabad ezt mondanom. Hazudhattam volna, de megmondtam nekik az igazat, hogy nincs pénzem. A három sofőr csak nevetett: Berúgtál vagy bolond vagy? Megfordultak és rágyújtva odébb mentek.

Akkor újra tisztán hallottam egy hangot, ami ezt mondja: IAN, HAJLANDÓ VAGY KÖNYÖRÖGNI AZ ÉLETEDÉRT? Természetesen. És már tudtam is, mit kell tennem. Elég sokáig éltem Dél-Afrikában. Ott láttam fekete embereket, amint megalázzák magukat a fehérek előtt. Én is így tettem. Nem volt nehéz letérdelnem, mivel a jobb lábam már béna volt, a bal pedig roskadozott. Meghajoltam a gépkocsikkal szemben, letérdeltem, a fejem lehajtottam és így könyörögtem az éltemért. Majdnem sírtam, mert tudtam, hogyha nem kerülök kórházba hamarosan, többé nem megyek sehová. Ha ezekben az emberekben nincs együttérzés és a szívükben szeretet és könyörület irántam, meghalok ott, közvetlenül előttük.

Így könyörögtem és esdekeltem az életemért. Lehajtott fejemmel a lábakat néztem. Kettő közülük elsétált, de láttam egy fiatalembert, akinek a lépéseiben bizonytalanság volt. Először úgy látszott, hogy elmegy, de aztán visszajött és felvett. Nem beszélt, csak felsegített, betett a kocsiba és elhajtott. Félúton a kórház felé meggondolta magát és követelőzött: Melyik hotelben szálltál meg, fehér ember? Azt válaszoltam, nem szállodában lakom, hanem egy bungalóban a Tamarin öbölnél. Azt gondolta, hazudok és mérges volt, hogy talán egyáltalán nem kap tőlem pénzt. Hogy jutok a pénzemhez? – kérdezte idegesen. Azt válaszoltam, hogy minden pénzem neki adom, amim csak van. Amikor az ember élete forog kockán, a pénznek nincs semmi jelentősége. Ezt mondtam: Annyi pénzt adok, amennyit akarsz, ha elviszel a kórházba. Mindet neked adom. De nem hitt nekem.

Meggondolta magát és kitett egy nagy turistaszálló előtt. Azt mondta: Kiteszlek itt, nem viszlek tovább. Ne! – könyörögtem – vigyél el, kérlek, meghalok. Csak áthajolt, kicsatolta a biztonsági övemet és kinyitotta az ajtót. Kifelé – morogta. Képtelen vagyok rá, azt hiszem, nem tudok megmozdulni – válaszoltam. Erre kilökött.

A lábam megakadt az ajtóküszöbben, ezért felemelte és kidobta, majd becsapta az ajtót és elhajtott. Ott feküdtem és azt gondoltam: Ez a világ bűzlik. Láttam halált, gyűlöletet, erőszakot; ez a pokol, ez a hely maga a földi pokol. Ez egy erkölcstelen, beteg világ, ahol élünk. Ahogy ott feküdtem, úgy éreztem, hogy feladom. Azt gondoltam: Mi értelme, hogy még mindig próbálok kórházba jutni?

Aztán a nagyapám jutott eszembe. Átélte az első és második világháborút. Ott volt Gallipoli-nál és harcolt Rommel ellen az egyiptomi ütközetekben. Emlékeztem erre és azt gondoltam, hogy nagyapám túlélt két világháborút és itt vagyok én, az unokája, amint éppen feladom, mert öt mérgező medúza megmart! Ezért úgy döntöttem, hogy az utolsó leheletemig küzdök. Ne add fel még, Ian. Egyetlen működésre képes karomat használva megpróbáltam előre vonszolni magam a szálloda bejáratához. Némi fényt láttam és ámulatomra a biztonsági őrök, akik zseblámpáikkal rótták a köröket, észrevettek, amint tovább másztam a mocsokban.

Egy ember futva jött oda hozzám. Felnéztem és megismertem. Egyik ivócimborám volt, egy nagydarab fekete fickó, Daniel, egy óriási, szeretetre méltó ember. Megkérdezte tőlem: Mi baj van veled? Berúgtál? Megköveztek? Mi van veled? Felhúztam az ingemet, hogy megmutassam neki a karomat és lássa az összes hólyagot és duzzanatot. A karjaiba kapott és futott.

Olyan volt, mintha egy hatalmas angyal vett volna fel. Beszaladt és a medencén túl betett egy nádszékbe. Kb. három méterrel odébb a kínai szállodatulajdonosok madzsongot játszottak és viszkit ittak. Minden turista lefeküdt, a bár már zárva volt és ők hazárdjátékot játszottak.

Daniel leültetett oda és eltűnt a sötétségben. Csodálkoztam rajta, hogy hová megy, de aztán rájöttem, hogy fekete ember nem szólhat egy kínaihoz ebben az országban anélkül, hogy megkérnék rá. Meg kellett próbálnom kommunikálni ezekkel a kínaiakkal. Ezért felhúztam az ingem, és megmutattam nekik a megdagadt és felhólyagosodott karomat. Azt mondtam: Azonnal a Quartre Bornes-i kórházba kell mennem. Megmart öt medúza. Néhány kínai szót is használtam. Nevettek. A fiatalok közül az egyik felkelt és azt mondta: Ó, fehér fiú, a heroin nem jó neked, csak öregek használják az ópiumot. Azt hitte, hogy be vagyok drogozva, mert a karomat mutattam és akkora távolságból injekciók nyomainak látszottak a sérülések.

Dühös és frusztrált lettem ettől, de próbáltam megőrizni a nyugalmamat, mert tudtam, ha túl izgatottá válok, a méreg gyorsabban kezd terjedni. Az egész testem, minden izmom elkezdett rángatózni. Minden egyes összehúzódásnál szó szerint leestem a székről, ahogy az izmaim a méregtől görcsbe rándultak. A kínaiak egymás után jöttek oda és hárman is próbáltak lefogni. Nem tudtak visszatartani, őket is hátralöktem.

Amikor alábbhagyott ez az erős rángatódzás, csontomig hatoló halálos hideget éreztem, miközben elsötétült előttem a világ. Mintha a halál tört volna rám. Tudtam, hogy a testem már haldoklik. Hihetetlenül fáztam. Az emberek takarókat terítettek rám, hogy megpróbáljanak melegen tartani. Még mindig megpróbáltam tartani magam és megkértem őket, vigyenek kórházba. Egyikük a vállamra tette a kezét és azt mondta: Nem, nem, várjuk meg a mentőt, fehér fiú. Így leültem és azt gondoltam, hogy sohasem jutok el oda. Ekkor megérkezett a mentőautó és a semmiből Daniel tűnt fel egy másik biztonsági őrrel. A karjukba vettek, hogy betegyenek a mentőbe. Megértettem, hogy Daniel egyenesen a recepciós pulthoz ment és ő hívta ki a mentőket.

A mentő megérkezett. Szirénázva jött, fényszóróival a parkolót végigpásztázva megfordult a hotel előtt, és már indult is tovább. A mentő sofőrje egy fekete kórházból jött, úgyhogy amikor senki sem volt a kínai hotel előtt, akit felvegyen, nyilvánvalóan azt gondolta, hogy rossz utasítást kapott.

Ott voltam félúton a kaputól és láttam, amint a mentő eltűnik a sarkon túl. Próbáltam fütyülni, de a szám annyira ki volt száradva, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Daniel látta, mit akarok tenni ezért fütyült, amilyen hangosan csak tudott. A mentő megtorpant, megállt az úton. A sofőr bizonyára meghallotta, mivel a piros féklámpák kigyulladtak és visszafordult. A mentő egy öreg Renault 4-es volt, aminek a hátsó ülését kivették és egy tábori hordágyat tettek be a helyére.

Nem aggódtam. Nem törődtem vele, hogy mivel visznek oda. A sofőr még mindig nem szállt ki a mentőből. Áthajolt, kinyitotta az ajtót és Daniel rátett a hordágyra. Nem kérdezte, hogy vagyok, kérek-e takarót, vagy mi bajom. Végül is csak egy sofőr volt és csak vezetett. Megpróbáltam nyitva tartani a szemem, mert tudtam, hogy ébren kell maradnom mindaddig, amíg oda nem érek a kórházba és nem kapok valamilyen ellenmérget.

„Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved, jöjjön el az országod, legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, s bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól.” (Mt 6,9-13)

Félúton voltunk a kórház felé és a Renault lefelé ereszkedett egy domboldalon. A lábaim felemelkedtek a levegőbe és a méreg a véremmel együtt elkezdett egyenesen az agyamba tolulni. Látni véltem egy szőke kisfiú képét, majd egy másik szőke hajú, idősebb fiú képe villant fel. Hirtelen tudatosult bennem, hogy magamat látom - láttam magam előtt leperegni az életemet. Rémisztő volt tágra nyílt szememmel nézni az életem képeit, amint lejátszódnak előttem, mint egy videó, de kristálytisztán. Néztem és arra gondoltam, hogy már hallottam erről és még olvastam is róla. Mondják, hogy az emberek, mielőtt meghalnak, látják életük filmjét leperegni maguk előtt.

Magamban ezt gondoltam: Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak, miért kellett búvárkodnom? Micsoda idióta vagyok, otthon kellett volna maradnom. A gondolataim egyre csak pörögtek. Már biztos voltam egyre közelgő halálomban. Már alig éreztem a szívverésem és azon tűnődtem, hogy vajon mi fog történni velem, ha meghalok? Van-e valami a halál után? Hová fogok jutni, ha meghalok?

Aztán édesanyám jelent meg tisztán előttem. Ugyanazokat a szavakat ismételte, amiket annak idején mondott: „Bármit is teszel az életedben, bárhol is jársz, nem számít, mennyire távol hiszed magad az Istentől, ha bajban vagy, vagy szükséget szenvedsz, kiálts Istenhez teljes szívedből, és Ő meg fog hallani. Valóban meghallgat és meg fog bocsátani neked.”

Ezt gondoltam magamban: Higgyem el, hogy létezik Isten? Kezdjek el imádkozni? Akkorra már csaknem meggyőződéses ateistává váltam. Nem hittem senkinek. Még ennek a látomásnak is ellenálltam. Beszéltem erről anyámmal később, mikor visszatértem Új-Zélandra. Azt mondta, hogy ugyanazon a reggelen már korán felébredt. Isten megmutatta neki bevérzett szemeimet, és ezt mondta: LEGIDŐSEBB FIAD, IAN NEMSOKÁRA MEGHAL. IMÁDKOZZ ÉRTE. Így elkezdett értem imádkozni.

Persze tudtam, hogy az ő imái nem menthetik meg a lelkemet, ő nem vihet a Mennyországba, de azt is éreztem, hogy imádkoznom kell, viszont nem tudtam, hogy mit és nem tudtam, hogy kihez. Melyik Istenhez kéne imádkoznom? Buddhához, Kálihoz, Sívához? Ezren voltak. Nem láttam Buddhát vagy Krisnát, vagy egyéb más istent vagy embert magam előtt, csak édesanyámat láttam, aki Jézus Krisztust követte… Ezért így gondolkoztam: Évek óta nem imádkoztam, mit imádkozzak?

Aztán emlékeztem, hogy gyermekként édesanyám megtanította nekem az Úr imáját: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved, jöjjön el az országod, legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is…

Így arra gondoltam, ez az, amit imádkoznom kellene, ez volt az egyetlen imádság, amit tudtam. Elkezdtem imádkozni, de nem nagyon emlékeztem rá. Úgy éreztem, mintha a méreg, ami a fejembe szállt akadályozott volna abban, hogy képes legyek normálisan gondolkodni. Ijesztő volt, ahogy az agyamra is hatott. Eddig annyira megbíztam az elmémben és az értelmemben, és most hirtelen az is haldokolni kezdett…

Ahogy ott feküdtem, eszembe jutott, amit édesanyám az imádkozásról mondott: Ne a fejedből, hanem a szívedből imádkozz! Uram, nem tudom, hogy hogyan van ez az ima, de imádkozni akarom, kérlek, segíts. Ahogy ezt mondtam, az imádság a szó szoros értelmében a belső énemből fakadt, a lelkemből. Így imádkoztam: bocsásd meg a vétkeinket. Aztán folytattam: Istenem, kérlek, bocsásd meg a bűneimet, hiszen annyi rosszat tettem. Tudom, hogy rossz dolgok voltak, hiszen a lelkiismeretem is azt súgja, hogy, rosszak voltak. Ha meg tudod bocsátani minden bűnömet, - én nem tudom, hogyan tudod megtenni, fogalmam sincs, hogyan tudod megbocsátani – kérlek, bocsásd meg a bűneimet. És azt gondoltam: Tiszta lappal akarok indulni, újra akarom kezdeni - Istenem, bocsáss meg! Ahogy ezt imádkoztam, eszembe jutott az imádság egy másik része: miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek… Megértettem, hogy ez azt jelenti, hogy meg kell bocsátanom azoknak, akik megbántottak. Úgy gondoltam, hogy nem vagyok haragtartó. Rengeteg ember volt, aki meglopott, hátba támadott, csúnya dolgokat mondott rólam és szörnyű dolgokat tett velem – megbocsátok mindnyájuknak. Aztán hallottam Isten hangját, amint azt mondja: Meg tudsz bocsátani az indiai taxisofőrnek, aki kilökött az autóból, és a kínaiaknak, akik nem vittek kórházba? Alkudoztam: Hát…, más terveim voltak, ha ezen túl leszek. De végül azt gondoltam: Oké, meg fogok bocsátani nekik. Ha Te meg tudsz bocsátani nekem, én is meg tudok bocsátani nekik. Igen, megbocsátok nekik.

Előjött az imádság következő része: legyen meg a te akaratod. Elkövettem a magam kis dolgait az elmúlt húsz szertelen évben. Azt mondtam: Uram, ha ezen túl leszek, akkor sem fogom tudni, mi a Te akaratod – fogalmam sincs, mi a Te akaratod – csak azt tudom, hogy gonosz dolgokat nem lenne szabad elkövetni, de fogalmam sincs róla, hogy mi a Te akaratod. Ha túl leszek ezen, ki fogom találni az akaratodat az életemre és meg fogom tenni. Teljes szívvel Téged foglak követni, ha túljutok ezen.

Akkoriban ezt még nem értettem, de ez volt az az imádságom, amely az üdvösség felé vezetett. Nem az értelmemből, hanem a szívemből kértem: Istenem, bocsáss meg nekem a gonoszságaimért és gaztetteimért. Istenem, tisztíts meg. Megbocsátok mindazoknak, akik bántottak. És Jézus Krisztus, a Te akaratod szerint fogok cselekedni, legyen meg a Te akaratod. Téged foglak követni. Elimádkoztam a bűnösök imáját, a bűnbánó imádságot Istenhez.

Hihetetlen béke öntötte el a szívemet, miközben imádkoztam. Úgy tűnt, a félelem elhagyott, a félelem attól, ami következik. Tudtam, hogy haldoklok, de megbékéltem vele. Kibékültem a Teremtőmmel. Akkor éreztem először, hogy Isten megérintett és ténylegesen hallottam Őt. Azelőtt sohasem hallottam, de most hallottam Őt, ahogy beszélt hozzám. Senki más nem tudta volna elmondani nekem az Úr imáját.

„A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7,13-14)

Végre megérkeztünk a kórházba. A mentő sofőrje beemelt a tolószékbe és beszaladt velem a sürgősségi osztályra. Valaki megmérte a vérnyomásomat. Ahogy ott ültem, néztem a nővért, aki megnézte a vérnyomásmérőt és megütögette. Arra gondoltam, miféle kórház ez? Egy öreg, második világháborús katonai kórház volt. A britek elhagyták és a kreol embereké lett. Még mindig úgy nézett ki, ahogyan 1945-ben megépítették. Mocskos volt és elhagyott és most én mégis itt vagyok.

A nővér megint megütötte a vérnyomásmérőt. Elkezdtem gondolkodni: A géppel valószínűleg nincs semmi baj, valószínűleg a szívem nem pumpálja eléggé a vért. Letépte a mérőt és átkutatta a szekrényt, hogy próbáljon találni egy másikat, ami jobbnak néz ki. Egyet kihúzott, kézzel ráütött, felnyitotta és elkezdte pumpálni. Láttam, hogy bármit csinált vele, nem működött túl jól. Rám nézett, aztán a gépre. A szemem nyitva volt, de tudtam, hogy ő pont ezen csodálkozik. Ilyen vérnyomás mellett nem kéne, hogy nyitva legyen. Kétségbeesetten vártam. Mindenbe kapaszkodtam, amibe csak tudtam. Sehová sem akartam menni. A testemben akartam maradni. Nem akartam meghalni. Minden erőmmel küzdöttem, hogy életben maradjak.

A sofőr, miután látta a helyzetet, kétségbe esett. Letépte a vérnyomásmérőt a karomról és szaladt velem az orvoshoz. Két indiai orvos ült ott, mindketten félálomban, lehajtott fejjel. Mi a neve, hol lakik – kérdezte az egyik franciául – Hány éves? Egy fiatal orvos volt, aki még csak rám se nézett. Vizsgálgattam az idősebb orvost. Kissé őszes volt a haja, s azt gondoltam róla, ő már itt van pár éve, talán tudja, hogyan kell rajtam segíteni - hát vártam. A fiatal orvos elhallgatott és rám nézett. Nem akartam túlzottan zaklatni a nézésemmel, de vártam, hogy az idősebbik orvos emelje fel a fejét. Felnézett. Nem voltam biztos benne, hogy van-e elég erőm beszélni. Összekapcsolódott a tekintetünk és olyan jelentőségteljes pillantást vetettem rá, amilyenre csak képes voltam. Azt suttogtam: Haldoklom, ellenméregre van szükségem azonnal. Nem mozdult. Nem vettem le róla a szemem, ő pedig mereven bámult egyenesen a szemem közé.

A nővér bejött egy darab papírral. Az idősebbik orvos megnézte, rám nézett, majd felugrott. Láttam, amint idegesen összegyűri és azt mondja a fiatalabbiknak: Te idióta, miért nem néztél rá erre a fiatalemberre? Felugrott, eltolta a sofőrt az útból, megragadta a tolószéket és száguldani kezdett velem a folyosó hosszában. Alig hallható zajt hallottam. Hallottam, amint kiabál valamit, de tompán.

Az orvos egy palackokkal és orvosi műszerekkel felszerelt szobába rohant be velem. A következő pillanatban körülfogtak az ápolók, orvosok és a kisegítő személyzet. Végre történt valami. Egy ápoló megfordította a karomat és bekötötte az infúziót. Az orvos az arcom magasságába hajolva mondta: Nem tudom, vajon hall-e engem fiam, de megpróbáljuk megmenteni az életét. Tartsa nyitva a szemét… gyerünk fiam, harcoljon a méreg ellen! Próbáljon ébren maradni, minden rendben lesz, szőlőcukrot kap kiszáradás ellen. Egy nővér tűt szúrt az egyik oldalra és egy másik a másikra. Egyiket sem éreztem, bár láttam, ahogy csinálják. Az orvos ezt mondta oxfordi angolsággal: Ellenméreg, hogy ellensúlyozza a mérget. A másik nővér a lábamhoz térdelt és megütötte a kezem olyan erősen, ahogy csak tudta. Azt gondoltam: Mit csinál? De nem érdekelt, csak döfje be a tűket!

Mögöttem egy nővér egy hatalmas, lónak való fecskendőt töltött meg. Kipréselte belőle a levegőt. Megpróbálta beszúrni a karomba, de alig talált vénát. Ezért felemelte a bőrömet, beleszúrta a tűt, és elkezdte engedni a folyadékot. Ez megtöltötte a vénámat, olyan lett, mint egy kis léggömb. Láttam, mennyire ideges, mivel a tű benne volt a vénában és úgy látszott, annyira rázkódik, hogy feltépi azt. Ezt a tűt bennhagyta és valaki adott neki egy másikat. Ezzel újra szétdurrantotta a vénát. A nővér a doktorra nézett és megkérdezte: Egy másikat? Az bólintott. Így megpróbált beszúrni egy másikat. Most megpróbálta belemasszírozni, de a véna elmozdult és nem tudta bekötni az ellenmérget a véráramba, ami amúgy is már alig keringett.

A szívem nyilvánvalóan nem keringetett elég vért és a vénáim összeomlottak. Állatorvosi ismereteket is szereztem a diplomámmal, úgyhogy tanultam és megértettem az alapvető élettant és anatómiát. Értettem, hogy mi történik, de semmit nem tehettem. Megértettem, hogy hamarosan kómás állapotba kerülök. Teljesen megbénultam. A szívem is elért arra a pontra, ahol csaknem felmondta a szolgálatot.

Fogalmam sem volt róla, hogy a medúzának, ami megcsípett, az ember által ismert második leghalálosabb mérge van. Az elmúlt húsz év során Darwinban mintegy hatvan embert ért halálos medúzacsípés, és a legtöbb esetben már egyetlen csípés is halállal végződött. Az év hat hónapján át halálfejes tábla figyelmezteti a fürdőzőket a veszélyre. Tehát bennem ahhoz is elegendő méreganyag volt, hogy akár ötször is meghaljak tőle. Általában az első csípést követő tizenöt percen belül beáll a halál. Ezen kívül nekem nemcsak az izmaimat érintették a csípések, hanem közvetlenül a vénáim környékét is.

Az orvos a szemembe nézett és azt mondta: Ne féljen! Ezt gondoltam: Barátom, te jobban félsz, mint én. Láttam a félelmet a szemében. Felemeltek és betettek egy infúzióval felszerelt ágyba. Az orvos fölöttem állt, miközben szivaccsal nedvesítette a fejemet. Úgy látszott, mintha a bekötött infúzió visszavinné az összes folyadékot a testembe és elkezdett izzadni a homlokom. Az orvos letörölte az izzadságot az arcomról, majd néhány percen belül elsétált. Ahogy ott feküdtem, éreztem, amint a szemembe áramlik az izzadtság, a látásom homályossá vált, olyan volt, mintha könnyek szöknének a szemembe.

Nyitva kell tartanom a szemem – mondtam magamnak. Azt akartam, hogy az orvos jöjjön vissza és törölje az arcom, de nem tért vissza. Megpróbáltam beszélni: Doktor, jöjjön vissza – de az ajkaim nem mozdultak. Megpróbáltam elfordítani a fejem, de nem mozdult. Így a szemhéjammal pöcköltem ki az izzadságot. Kipréseltem egy keveset, de még mindig homályos volt a látásom. Miközben préseltem, a szemhéjam csukva tartottam. Ez működött egy ideig, aztán nagy hirtelen felsóhajtottam, amolyan megkönnyebbülésszerű sóhajtással és tudtam, hogy valami történt.

„Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.” (Jn 3,19)

„…az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és 

fogcsikorgatás lesz” (Mt 8, 12)

Tudtam, eljött a szabadulás, a küzdelemnek, hogy életben maradjak, ezennel vége. Senki sem mondta, hogy mi történt, nem mondta senki, hogy „Most éppen meghalsz, fiam”. Amit biztosan tudtam, az annyi volt, hogy a harc, hogy megpróbáljam nyitva tartani a szemem, és életben maradjak, véget ért.

Éreztem, hogy, elindultam valamerre. Nem olyan volt, mint amikor becsukod a szemed és álomba merülsz. Tudtam, hogy elindultam valahová. Az előző húsz percben már volt valami lebegésszerű érzésem a kórházban. De kapaszkodtam mindennel a testemhez, megpróbáltam nem megválni tőle. És amíg nem csuktam be a szemem, nem is indultam el.

A Biblia azt mondja a Prédikátor könyvében, hogy amikor az ember meghal, a lelke visszatér Istenhez, aki adta és a teste visszatér a porba, amelyből vétetett. Nos, én tudtam, a lelkem útra kelt, elindultam valamerre, de még nem tudatosult bennem, hogy halott vagyok. Úgy tűnt, hogy megérkezem egy hatalmas, tágas helyre, egy koromfekete sötétségnek valamilyen légüres terébe. Éreztem, amint felállok. Olyan volt, mint amikor felébredek egy rossz álomból valaki másnak a házában, és azon csodálkozom, hogy mindenki elment hazulról. Körülnéztem, próbáltam alkalmazkodni az új körülményekhez.

Ébredtél már fel valaha az éjszaka közepén, és próbáltad megtalálni a villanykapcsolót? Nos, én próbáltam megkeresni, és nem úgy tűnt, hogy meg fogom találni. Megpróbáltam megérinteni valamit és körbefordultam, de sehol nem volt semmi. Még csak meg sem botlottam semmiben. Még a kezemet sem láttam az arcom előtt. Felemeltem a kezem, hogy kitaláljam, mennyire látok. Felemeltem az arcomhoz és egyenesen keresztülment ott, ahol az arcomnak kellett volna lennie. Félelmetes érzés volt. Ott és akkor pontosan tudtam, hogy én én vagyok, Ian McCormack és ott állok test nélkül. Az volt az érzésem, hogy van testem, de nem fizikális, hogy megérinthetném. Lelki létezésben voltam és a fizikai testem meghalt, de nagyon is életben voltam és teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy van karom, lábam és fejem, bár többé nem tudom ezeket megérinteni. Isten lélek, egy láthatatlan létező és mi az Ő képére vagyunk alkotva.

Azon gondolkoztam magamban: Hol vagyok most, a Földön? És ahogy ott álltam abban a sötétségben, hihetetlen hidegséget éreztem és körbezárt a félelem. Talán már sétáltál lefelé egy elhagyott utcán éjjel, vagy valaha mentél haza egymagad és érezted, hogy mintha valaki nézne. Érezted már magadon valakinek a pillantását a sötétségben, úgy hogy és nem látod, ki az? Gonoszságot kezdtem érezni magam körül. A sötétség nemcsak fizikainak látszott, hanem lelkinek is. Úgy éreztem, mintha figyelnének. Úgy tűnt, hogy hideg gonoszság hatja át a teret körülöttem. Lassan ráébredtem annak tudatára, hogy más emberek mozognak körülöttem, ugyanabban a kellemetlen helyzetben, mint én. Bár nem mondták ki hangosan, válaszoltak a gondolataimra. Hangokat kezdtem hallani a sötétségből, amint rám kiabálnak: Pofa be! Megérdemled, hogy itt vagy! Azt gondoltam: A pokolban vagyok, ez valóban létezik, de hogy-hogy itt végeztem(?). Rémült voltam – féltem mozogni vagy lélegezni vagy beszélni. Végül ezt gondoltam: Igen megérdemelhetem ezt a helyet.

Bizonyos emberekben hamis kép él a pokolról: buli és nagy élvezet… Ugyanezt hittem én is. Azt gondoltam, hogy mindazt megteszi ott az ember, amit a Földön nem feltételeznék róla, hogy megteszi. Ez teljes egészen ostobaság. A hely, ahol voltam, a legrémisztőbb volt ahol valaha is jártam. Az emberek ott nem tehettek semmit, amit a gonosz szívük akart, hogy tegyenek. Semmit sem tehettek. És ott nincs dicsekvés. Ki tudna dicsekedni ott lent: „Ó, igen, én öltem, nőket erőszakoltam meg, raboltam, gyilkoltam”. Nincs semmi ott lent, amiről beszélni lehet, semmi. És tudják, hogy eljön az ítélet…

Azon a helyen nincs viszonyítás az időhöz. Az emberek nem tudják megmondani, hogy hány óra van. Nem tudják megmondani, vajon tíz perce, tíz éve vagy tízezer éve vannak ott. Nincs kapcsolatuk az idővel. Rémisztő hely volt. Azt mondja a Biblia, hogy két királyság van. A sötétség királysága, amit a sátán irányít, és a Világosság Királysága. A Zsidó levél azt mondja, hogy a sötétség helyét Isten valójában a Neki ellenszegülő angyaloknak készítette valaha, nem embereknek. És ez a legrettenetesebb, legrémisztőbb és legszörnyűbb hely, ahol valaha voltam. Nem kívánnám még a legnagyobb ellenségemnek sem, hogy a pokolra kerüljön.

Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan jutok ki onnét. Hogyan is juthatna ki bárki is a pokolból? De hiszen már imádkoztam…, ezért is csodálkoztam azon, hogy miért kerültem ide, hiszen imádkoztam éppen, mielőtt meghaltam és kértem Istent, hogy bocsássa meg a bűneimet. Sírtam és a szó szoros értelmében felkiáltottam Istenhez: Miért vagyok itt? Kértem a bocsánatodat…, miért vagyok itt? Feléd fordítottam a szívemet…, miért vagyok itt?

Úgy gondolom, hogy az egyetlen oka, hogy távozhattam onnét, hogy bűnbánatot tartottam, mielőtt meghaltam. Túl késő akkor megbánni a bűneidet, ha egyszer oda lekerülsz. Csak a halálod előtt bánhatod meg a bűneidet. Nem imádkozhatsz kiútért a pokolból és a Földön senki sem imádkozhat ki téged a pokolból, senki. Neked magadnak kell imádkoznod még itt a Földön! A Biblia azt tanítja, hogy senki sem hozhatja őket ki az elkárhozott lelkeket a pokolból. A halál előtt kell megbánnunk bűneinket.

Akkor egy ragyogó fénysugár jelent meg fölöttem, ami szó szerint kiemelt a sötétségből. Ahogy ott álltam, a fény ezen csodálatos sugara áthatolt a sötétségen és megvilágította az arcomat. A fény elkezdett beburkolni és én kezdtem érezni, hogy eláraszt a súlytalanság. Azt éreztem, hogy felfelé emelkedtem abban a ragyogó fehér fényben.

„Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségből támadjon 

világosság”, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk.” (2Kor 4,6)

Ahogy felnéztem, láttam, hogy magához vonzott egy hatalmas, kör alakú nyílás, ami messze felettem nyílt ki. Nemigen mertem túl sokszor visszanézni, nehogy visszazuhanjak a sötétségbe. Nagyon boldog voltam, hogy kikerültem onnét. Amikor bejutottam az alagútba, láttam, hogy a fény forrása az alagút legvégéből ered. Hihetetlenül ragyogónak látszott, mintha az Univerzum középpontja lenne. Szó szerint úgy nézett ki, mint minden hatalom, minden fény forrása. Sokkal csillogóbb volt, mint a Nap, sokkal sugárzóbb, mint bármely drágakő, gyémánt, fényesebb, mint a lézersugár. Mégis egyenesen bele lehetett nézni...

Ahogy néztem, valósággal magába szippantott, akár egy éjjeli lepkét a lámpafény. Úgy éreztem, hogy elképesztő gyorsasággal száguldok a téren át az alagút vége felé. Láttam, amint a sűrűbb intenzitású fényből egymás után lövellnek ki a hullámok és elkezdenek az alagút tetejéből felém mozogni. A fény első hulláma bámulatos melegség és vigaszt érzésével töltött el. Olyan volt, mintha a fény nemcsak fizikai természetű lett volna, hanem egyfajta „élő fény”, amely érzéseket sugároz. Félúton egy másik fényhullám tűnt el bennem. Teljes és tökéletes békét adott. Sok éven át kerestem a „szellem békéjét”, de csak elillanó pillanatait találtam meg. Az iskolában olvastam Keats-től, Shakespeare-től, hogy próbáljam megtaláni a „szellem békéjét”. Kipróbáltam az alkoholt, kipróbáltam a tanulást, kipróbáltam a sportot, kipróbáltam a szerelmi viszonyokat, kipróbáltam a kábítószert, mindent kipróbáltam, hogy megtaláljam a békességet és a megelégedést az életemben, és sohasem találtam meg. Most pedig a talpamtól a fejem búbjáig tökéletes békességben találtam magam.

Itt csodálkoztam rá arra, hogy milyen a testem. A sötétségben nem voltam képes még a kezemet sem látni az arcom előtt. Azt gondoltam, hogy képes kell, hogy legyek arra, hogy most már tisztán lássak, most, hogy ebben a fényben vagyok. Ahogy magamra néztem, láttam, hogy ott a karom és a kezem, de ugyanakkor keresztülláttam rajta. Átlátszó voltam, mint egy szellem és a testem ugyanazzal a fénnyel volt telve, ami az alagút végéből sugárzott rám. Olyan volt, mintha én is fényből lennék. A harmadik hullám az alagút végének közelében tökéletes boldogsággal árasztott el. Annyira izgalmas volt, hogy rájöttem arra, hogy amit látni fogok, az a legdöbbenetesebb tapasztalat lesz egész életemben.

Az elmém nem képes teljesen felfogni, hogy merre jártam és a szavaim nem tudják teljesen kifejezni, amit láttam. Kijutottam az alagút végén és úgy tűnt, hogy ott állok minden fény és hatalom forrása előtt. Nagyon érdekelt ez a hihetetlen erejű fény. Hirtelen úgy gondoltam rá, mint egyfajta aurára, aztán, mint dicsfényre. Láttam korábban képeket Jézusról glóriával vagy fénnyel az arca körül. Megértettem, hogy Jézus Krisztus meghalt, feltámadt a halálból és felment a Mennybe és ott ül az Atya jobbján, dicsfénnyel körülvéve és Benne nincs semmi sötétség. Ő a Dicsőség Királya, a Béke Fejedelme, az Urak Ura és a Királyok Királya. Láttam, hogy amit szemléltem, az Úr dicsősége volt. Az Ószövetségben Mózes felment a Sinai hegyére 30 napra és látta az Úr dicsőségét. Az Úr leereszkedett és ragyogott az arca. Mózes arca fénylett az Úr dicsőségétől, és el kellett fátyoloznia az arcát, hogy az emberek ne féljenek tőle. Látnia kellett Isten fényét, Isten dicsőségét. Pál megvakult Jézus dicsfényétől a damaszkuszi úton. És én most ott állok és láthatom ezt a hihetetlen fényt és dicsőséget…

Ahogy ott álltam, kérdések rohantak át a lelkemen: Ez csak egy erő, ahogy a buddhisták nevezik, karma vagy a jin és jang? Valamiféle veleszületett hatalom vagy energiaforrás, vagy éppen az a valaki lehet, aki benne áll, a középpontjában?

Majd ez a Valaki megszólalt és ezt mondta: IAN, VISSZA AKARSZ TÉRNI? Megremegtem, amikor rájöttem, hogy az a Valaki a fény centrumában tudja a nevemet. Olyan volt, mintha ezt a valakit a gondolataimban hallanám beszélni. Azt gondoltam magamban: visszatérni…, visszatérni, de hová? Tulajdonképpen hol vagyok? Egy gyors pillantást vetettem a magam mögött lévő alagútra, amely visszanyúlik a sötétségbe. Azt gondoltam, bizonyára a kórházi ágyamon fekszem és álmodom behunyt szemmel. Valóság mindez? Most éppen itt állok én, Ian a való életben is? Valóság ez? Aztán az Úr újra szólt: VISSZA AKARSZ TÉRNI? Azt válaszoltam: Ha a testemen kívül vagyok, bár nem tudom, hol vagyok, de vissza kívánok térni. A válasz ez volt: HA VISSZA KÍVÁNSZ TÉRNI, IAN, MINDENT ÚJ FÉNYBEN KELL LÁTNOD.

Abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat hallottam: láss új fényben, valami beugrott. Emlékeztem egy karácsonyi lapra, amit kaptam, és amire az volt írva: „Jézus a világ világossága” és „Isten világosság és nincs benne semmi sötétség”. Akkoriban elgondolkodtam ezeken a szavakon. Éppen most jöttem ki a sötétségből és itt egészen biztosan nincs sötétség...

„megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével.” (Ef 3,19)

Ő tehát Isten! A Fény! Tudja a nevem és ismeri szívem és elmém titkos gondolatait. Ha Ő Isten, arra is képes kell, hogy legyen, hogy mindazt lássa, amit életemben valaha tettem. Isten előtt tökéletesen lelepleződve és átlátszónak éreztem magam. Szégyenkeztem és ezt gondoltam: Itt biztosan tévedés történt, rossz embert hoztak fel ide. Nem nekem kellene itt lennem. Én nem vagyok jó. Egy szikla mögé kéne bújnom, vagy visszamennem a sötétségbe, ahová való vagyok. Ahogy lassan elkezdtem mozdulni a nyílás felé, a fény egy hulláma tovább áradt Istenből és felém közelített. Első gondolatom az volt, hogy ez a fény visszavet majd a sötétségbe. De ámulatomra egy teljesen megmagyarázhatatlan szeretethullám áradt ki rám. Ez volt az utolsó, amire gondoltam volna - hogy ítélet helyett tiszta szeretettel leszek elárasztva, igazi, hamisítatlan, tiszta, feltétel nélküli, meg nem érdemelt szeretettel. Elkezdett betölteni kívül-belül. Azt gondoltam: Isten talán nem tudja mindazt a rosszat, amit elkövettem – így elszántam magam, hogy meséljek Neki azokról az utálatos dolgokról, amiket elkövettem a sötétség leple alatt. De az volt a helyzet, hogy mintha már megbocsátott volna nekem és a szeretetének intenzitása egyre csak növekedett. Valójában Isten később megmutatta nekem, hogy amikor a mentőben a bocsánatát kértem, az volt az a pont, amikor megbocsátott és megtisztított minden gonoszságtól.

Azon vettem észre magam, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyeim, ahogy a szeretet egyre erősebb és erősebb lett. Annyira tiszta, igaz és feltétel nélküli volt! Már évek óta nem éreztem szeretetet. Az utolsó, amire emlékszem, hogy szüleim otthon szeretettel vettek körül, de kimentem a nagyvilágba és úgy találtam, hogy odakint nincs túl sok szeretet. Láttam dolgokat, amikről úgy gondoltam, hogy az a szeretet. A szex, ami csak kiéget, nem szeretet. A vágy csupán tomboló tűz az emberben, egy olyan irányíthatatlan kívánság, amely kívül-belül kiéget.

Ahogy ott álltam, a fénycsóvák megálltak és én álltam egy szeretettel teli, tiszta fénybe zárva. Olyan csodálatos volt a nyugalom! Azt gondoltam magamban: Olyan közel vagyok, mi lenne, ha belépnék a fénybe, amely körülveszi Istent és látnám Őt szemtől szemben. Ha láthatnám Őt szemtől szemben, megtudnám az igazságot. Sebzett voltam a hazugságok, csalások megtapasztalásától. Ismerni akartam az igazságot. Sok helyen jártam, hogy az igazságot megtaláljam, de senki sem volt képes arra, hogy megmondja. Beszélni akartam valakivel, aki meg tudja mondani az élet értelmét, az igazságot, ami nem múlik el, valamit, aminek az igazságnak kell lennie. Azt gondoltam, ha odaléphetnék és találkozhatnék Istennel szemtől szemben, megtudom az igazságot és megismerem az élet értelmét. Többé már nem kell senkit megkérdeznem, egy másik férfit, nőt vagy gyermeket, hogy megtudjam az igazságot.

Vajon beléphetek? Sehol egy hang, ami azt mondaná, hogy nem tehetem meg... Így átléptem, előre emeltem a lábam és átléptem a fénybe. Ahogy beléptem a fényárba, olyan volt, mintha függőlegesen csillámló fények függönyébe léptem volna be, akár a függő csillagok vagy gyémántok, amelyek a legbámulatosabb fényt bocsátják ki magukból... A fény folytatta legmélyebb bensőm gyógyítását, meggyógyította összetört lelkiismeretem és összetört szívem. Megcéloztam a fény legragyogóbb részét. A fény közepén egy férfi állt kápráztatóan fehér ruhában, amely a bokájáig ért. A ruha nem ember által készített szövet volt, hanem amolyan fényruha. Ahogy felemeltem a szemem, egy férfi mellkasát láttam kitárt karokkal, mintha üdvözölne. Az arcába néztem. Nagyon világított. Úgy tűnt, hogy kb. tízszer fényesebb, mint az a fény, amit korábban láttam. Hozzá képest a Nap sárga és a sápadt volt.

Annyira fényes volt, hogy nem tudnám leírni az arca jellegzetességeit. Ahogy ott álltam, kezdtem érzékelni, hogy a fény tisztaságot, szentséget bocsát ki magából. Tudtam akkor és ott, hogy a Mindenható Isten jelenlétében állok – senki más, csakis Isten nézhet ki így. A tisztaság, szentség tovább áradt az arcából, és elkezdtem érezni, hogy e tisztaság és a szentség átjár. Közelebb akartam menni, hogy lássam az arcát. Nem félelmet éreztem, inkább teljes szabadságot, amint Feléje haladtam. Csupán néhány méterre állva Tőle megpróbáltam belenézni a fénybe, ami arcát körbefogta, de amint ezt tettem, Ő odébb ment. Ahogy mozdult, mozdult vele a fény is.

„Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be 

jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10, 9-11)

Közvetlenül Jézus mögött egy kör alakú képződmény nyílt meg, olyan volt, mint az az alagút, amelyiken idefelé utaztam. Amint átnéztem rajta, egy egészen új világ nyílt meg előttem. Úgy éreztem, hogy az Édenkert szélén állok, és bepillantást nyerek az örökkévalóságba.

Teljesen érintetlen volt. Előttem zöld mezők és rétek voltak. A fű ugyanazt a fényt és életet bocsátotta ki magából, amely Jézus jelenlétében volt. Nem láttam betegséget a növényeken. Úgy látszott, hogy ha letaposnád is a füvet, akkor is visszatérne belé az élet. A rétek közepén egy kristálytiszta patakot láttam, amint a festői tájon kanyarog, a másik oldalon fákkal. Tőlem jobbra a messzeségben hegyek voltak és az ég felettük tiszta, kék volt. Balra tőlem kerek, zöld dombok és virágok, amelyek csodálatos színeket árasztottak. Tudtam, hogy ode tartozom. Beutaztam a világot mindig ezt keresve, és tudtam, hogy most megtaláltam. Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Minden porcikám tudta, hogy hazaértem. Előttem állt az örökkévalóság, csupán egy lépésnyire.

Amint megpróbáltam előrelépni ebbe az új világba, Jézus visszalépett a kapubejáróba. A Biblia mondja, hogy Jézus az ajtó és ha valaki Rajta keresztül be akar menni, az ki-be jár és zöld legelőt talál. Ő az ajtó az élethez. Jézus az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat az Atyához, csakis Általa. Ő az egyetlen út. Csak egyetlen szűk ösvény van, ami a királyságába vezet. Kevesen találják meg ezt. A legtöbben a széles utat választják, ami a pokolba vezet.

Jézus ezt a kérdést tette fel nekem: IAN, MOST, HOGY LÁTOD MINDEZT, VISSZA AKARSZ TÉRNI? Arra gondoltam: Visszatérni? Persze, hogy nem! Miért mennék vissza? Miért akarnék visszatérni a nyomorúságba, a gyűlöletbe? Nem, nincs miért visszafordulnom. Nincs feleségem, vagy gyerekeim, senki sincs, aki igazán szeret. Be akarok menni oda. De Jézus nem mozdult, így visszapillantottam, hogy azt mondjam: Viszlát, kegyetlen világ!

Ahogy ezt kimondtam, rögtön az alagút előtt egy tiszta látomásban édesanyámat pillantottam meg. Amint megláttam őt, tudtam, hogy nem mondtam igazat - volt egyvalaki, aki szeretett – az én édesanyám… Nem csak hogy szeretett, de tudom, hogy élete minden napján imádkozott értem, és meg akarta mutatni Istent. Büszkeségemben és arroganciámban kigúnyoltam a hitét. De igaza volt: létezik Isten, a Mennyország és a pokol. Megértettem, milyen önző dolog volna átlépni az Édenbe és őt abban a hitben hagyni, hogy a pokolba kerültem. Fogalma sem lenne róla, hogy a halálos ágyamon imádkoztam, megvallottam bűneimet és elfogadtam Jézust személyes Uramnak és Megváltómnak. Csak egy halott testet kapna egy dobozban Mauritius-ról.

Így ezt mondtam: Istenem, egyvalaki van, aki valóban azt szeretné, hogy visszatérjek és ez az édesanyám. Meg akarom neki mondani, hogy amiben hisz, igaz. Hogy van élő Isten, Mennyország és pokol. Hogy van ajtó és Jézus Krisztus az ajtó és hogy mi Rajta keresztül mehetünk be. Akkor, ahogy újra visszapillantottam, anyám mögött apámat és fiú- és lánytestvéremet, barátaimat láttam, és mögöttük emberek tömegét. Isten megmutatta, hogy sok más ember is van, akiket nem még ismerek és akik nem is fogják megtudni az igazságot, hacsak nem osztom meg velük. Kik azok az emberek – kérdeztem és Isten ezt válaszolta: HA NEM TÉRSZ VISSZA, SOKAKNAK KÖZÜLÜK NEM LESZ RÁ ALKALMA, HOGY RÓLAM HALLJON, MERT SOKAN BE SEM TENNÉK A LÁBUKAT A GYÜLEKEZETBE.

Azt mondtam: Uram, vissza akarok menni és elmondani nekik, hogy egyszer itt jártam, hogy valójában nem tudtam, hogy kerültem ide, de biztosan rá fogok jönni. Ha egyszer itt jártam, tudom, hogy visszajövök. És meg akarok győződni róla, hogy visszajövök. Azt mondtam: Istenem, hogy térjek vissza? A sötétség alagútján át, a testembe visszatérve? Hogyan tudok visszamenni? Még azt sem tudom, hogy kerültem ide! És az Úr ezt mondta: HA VISSZATÉRSZ, A DOLGOKAT ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN KELL LÁTNOD. Megértettem, hogy az Ő szemén keresztül kell látnom, a szeretet és megbocsátás szemén át. Úgy kell látnom a világot, ahogyan Ő látja – az örökkévalóság szemüvegén át.

És azt mondtam: Istenem, hogy megyek vissza? Ne tudom, hogyan kell. Erre azt mondta: IAN, HAJTSD FÉLRE A FEJED… MOST ÉRZED A KÖNNYET FOLYNI A SZEMEDBŐL… MOST NYISD KI A SZEMED ÉS LÁSS.

„Mert életemet kiragadtad a halálból, hogy az élők világosságában járjak Isten előtt.” (Zsolt 56,14)

Hirtelen visszatértem a testembe. A fejemet jobbra fordították, kinyitottam az egyik szemem. Egy fiatal indiai orvost láttam, aki a jobb lábamat felemelte a kezébe és egy éles szerszámmal piszkálta a talpamat. Valamilyen életjel után kutatott. Kevéssé tartotta valószínűnek, hogy életben vagyok én viszont őt nézem. Csodálkoztam rajta, hogy mit csinál, aztán leesett a tantusz: Azt gondolják, hogy halott vagyok! Abban a pillanatban az orvos abbahagyta, amit csinált és az arcom felé fordította a fejét. Ahogy a pillantásunk találkozott, rémület ült ki az arcára, mintha szellemet látna. A vér kifutott az arcából és olyan fehér lett, mint egy lepedő. Majdnem összeesett.

Remegve kértem az Urat, hogy adjon erőt, hogy balra fordítsam a fejem és a másik oldalra nézzek. Ahogy balra fordítottam a fejem, ápolókat és kórházi gondozókat láttam a az ajtónál, ámulattal és rémülten engem bámulva. 15-20 percig nyilvánvalóan halott voltam. Gyengének éreztem magam és becsuktam a szemem, de gyorsan újra kinyitottam, hogy ellenőrizzem, még a testemben vagyok-e. Nem voltam benne biztos, vajon nem tűnök-e el újra. Nagyon fáradt voltam. Újra lehunytam a szemem és mély álomba zuhantam.

Nem keltem fel másnap délutánig. Aztán miután fel tudtam kelni, mentem, hogy üdvözöljem Simont, aki a szobám ajtajában álldogált. Sápadtnak látszott és a fejét ingatta. Nem tudta elhinni, hogy életben vagyok. Figyelemmel kísérte a kórházba szállításomat és elhozta magával egyik új-zélandi barátomat. Szóval, volt egy igen durva éjszakád? – kérdezte a barátom. Igen, pajtás – válaszoltam. Valójában nem tudom, mi történt. Nem akartam azt mondani: Tulajdonképpen meghaltam. Még mindig harc dúlt bennem mindazzal kapcsolatban, ami történt, és nem akartam azt mondani nekik, hogy „Kifelé a gumiszobából – túl sok kábítószert vettem be, és már a füleimen is az jön ki”.

Azt mondták: Ez a hely bűzlik, mint a latrina, elviszünk innen. Majd gondoskodunk rólad. Ellenkeztem velük – a kórházban akartam maradni. De ők felvettek, a vállukra fektettek és kisétáltak velem. Az orvos odajött és próbálta erővel visszatartani őket, de eltolták az útjukból. A taxi már várt. Simon nem jött velem a taxiban. Attól félt, hogy bizonyos tekintetben lehet, hogy szellem vagyok. Hazavittek a parti bungalómba és ágyba fektettek. Aztán egyenesen mentek a nappali szobába és csaptak egy nagy bulit a visszatérésem örömére…

Kimerült és éhes voltam. Aludni tértem újra és az éjszaka közepén felkeltem dideregve és verejtékesen. A szívem rémülten vert. A fallal szemben feküdtem. Megfordultam, hogy megnézzem, mi ijesztett meg. A moszkitóhálón és az acélrácsokon túl az ablakban szemeket láttam, úgy 7-8 szempárt, amint bámulnak rám. Vörösen izzottak. A szembogaruk kerek helyett vágott volt, akár a macskáké. Félig embernek, félig állatnak néztek ki. Mi a csudák ezek? A szemembe néztek és én az övékbe és azt hallottam: A miénk vagy és visszajövünk. Nem, nem vagyok! – mondtam. Megragadtam a zseblámpámat és rájuk világítottam. Semmi sem volt ott. De biztosan tudom, hogy láttam őket.

Azon tűnődtem, vajon megbolondultam-e. Úgy kezdtem érezni magam, mintha lelkileg megroppantam volna. Meg kellett nyugtatnom magam és meg kellett győződnöm róla, hogy nem lettem elmebeteg. Annyi mindenen keresztülmentem az utolsó 24 órában. Azt mondtam: Istenem, mi folyik itt? - akkor felidéződött bennem mindenen, amin végigmentem. Olyan volt, mintha beleégetné az elmémbe. Végül azt mondtam: Istenem, mik ezek, amik úgy látszik, hogy meg akarnak támadni? Azt válaszolta: IAN, EMLÉKEZZ AZ ÚR IMÁJÁRA ÚJRA! Megpróbáltam emlékezetembe idézni, de először képtelen voltam. Végül a szívemből előjött minden szó és elimádkoztam azt egészen eddig: szabadíts meg a gonosztól. A szívemből imádkoztam ezt. Akkor Isten azt mondta: OLTSD LE A LÁMPÁT, IAN. Összeszedtem minden bátorságomat és lekapcsoltam a legerősebb fényt. Az ágyam sarkára ültem a zseblámpámmal. Úgy éreztem magam, mint egy Jedi a Star Wars-ban. Gondolkodni kezdtem: Ha nem kapcsolom le a zseblámpámat, egész életem további részében felgyújtott lámpa mellett kell aludnom. Kikapcsoltam a zseblámpát. Semmi sem történt. Az imádság hatásos volt. Lefeküdtem és elaludtam.

„Vigyázzatok, tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek.” (1Kor 16,13)

Másnap reggel felkeltem és elkészítettem magamnak a reggelit. Barátaim megjöttek a reggeli szörfözésükből és beszélni kezdtek hozzám. Látni kezdtem, hogy amit mondanak, nem az, amit éppen gondolnak. Ez zavarba ejtett. Mintha két különböző üzenetet hallanék. Kezdtem átlátni az álarcukon. Életemben először új megvilágításban kezdtem látni a dolgokat. Láttam, hogy szívük szándéka teljesen ellentétes volt azzal, amit a szájukon kimondtak. Ez ijesztő volt számomra, mert nem tudtam, hogyan viszonyuljak a megértésnek ehhez a fajtájához. Ezért visszavonultam a hálószobába és ott maradtam.

Azon az éjszakán újra hideg verítékben ébredtem. Valami közeli ijesztett meg. Odafordultam, hogy lássam és rémületemre a démonok most a hálószobámban voltak és a moszkitó-hálón át bámultak. Valami miatt még nem értek hozzám. Félelmet keltőek voltak, de nem értek hozzám. A félelmes helyzet ellenére mély béke volt a szívemben. Tudtam, hogy láttam Isten világosságát és ez a fényesség még bennem volt. Nem számít, milyen kicsi volt a láng, bennem volt és nem tudtak hozzám férkőzni. De bizonyára megpróbáltak megfélemlíteni és visszavinni.

Újra megragadtam a zseblámpámat. Féltem felkelni az ágyból, hogy felkapcsoljam a villanyt, mivel a szobában voltak. Nem tudtam, milyen hatalommal rendelkeznek. Mégis körbevilágítottam a szobán a zseblámpát, kiugrottam az ágyból és felkapcsoltam a villanyt. Azután letérdeltem a padlóra. Harcoltam a rémület ellen, hogy megőrizzem a józan eszemet. Ismét az Úr imáját imádkoztam és aztán visszafeküdtem aludni.

Még két éjszaka volt hátra, mielőtt vissza kellett repülnöm Mauritius-ról Új-Zélandra. A következő éjjel arra ébredtem, hogy kopognak az ablakomon. Egy lány volt és azt mondta: Ian, beszélni akarok veled, engedj be. Először nem gondoltam semmi rosszra. Félálomban sétáltam oda az ajtóhoz és kinyitottam. Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam az ajtót, ő megragadta. A szemébe néztem. Ugyanazt a vöröses árnyalatot láttam benne, amit azokban a szemekben, amelyek vadásztak rám az előző két éjszaka. Tökéletes angolsággal kezdett el beszélni. Kreol volt, akik sohasem beszélnek tökéletesen angolul. Azt mondta: Velünk jössz ma éjszaka, Ian. El akarunk vinni valahová. Akkor már szaladó lépteket hallottam közeledni. Megpróbáltam becsukni az ajtót, de a helyzet az volt, hogy a lány mintha természetfeletti erőt nyert volna, nem tudtam megmozdítani. Akkor a szívemből előjöttek a szavak: Jézus nevében távozz! Hátra szédült, mintha mellkason ütötték volna. Ahogy néztem őt, visszahőkölt, becsaptam az ajtót az orra előtt és bezártam. Addigra biztonságban voltam.

Végül elérkezett az utolsó éjszaka és én mindent összepakoltam és készen álltam az indulásra. Úgy volt, hogy egy taxi jön értem reggel öt órára. Aludni tértem, de éjjel felkeltem, amikor kövekkel dobálták az ablakot. Újra a lány volt. Fel voltam készülve és bezártam az ajtókat, de egy kis ablakot nyitva hagytam. Azt gondoltam: Miféle szerzetek ezek, akiknek az a szándéka, hogy megöljenek és emberi alakot öltenek, hogy ezt megtegyék. Éppen azon voltam, hogy felugorjak és becsukjam az ablakot, amikor egy nagy fekete kar nyúlt át rajta és megpöccintette a reteszt. Hallottam, amint a lány azt mondja: Ian, beszélni akarunk veled, gyere, ki. Alvást színleltem, de a kövek újra repültek be az ablakon. Akkor hangosabb volt: Ian, gyere ki. Aztán nehezebb kövek kezdtek jönni egyenesen az ablakon keresztül és már dühös volt: Ian, gyere ki! Hirtelen megfordultam és egy dárdát láttam, ahogy az ablakon át felém irányult. Megragadtam a zseblámpámat. A legjobb védekezés a támadás – gondoltam és belevilágítottam a dárdát forgató szemébe. Megint ugyanaz a vöröses árnyalat! Ordítva felugrottam, nem álltam jót magamért, megragadtam a dárdáját és úgy visszalöktem, hogy eleresztette, aki fogta. Kidobtam az ablakon és lecsaptam az ablakreteszt. Gyorsan kivilágítottam a három férfira és egy nőre. Rettegve lapultak, mint a kutyák, amikor éppen kővel dobálják őket. Ami meglepett, az volt, hogy mennyire féltek a fénytől.

Annyira fel voltam dúlva, hogy fennmaradtam az éjszaka további részében, arra várva, hogy jöjjön a taxi. De nem jött. Felébresztettem a szörfös barátaimat és megkérdeztem, tudnának-e taxit találni nekem. Butaságnak tartották és nem hitték el, hogy valaki acélrudakat döfött át a szellőzőn éjszaka. A városban az volt az egyetlen taxi. Megkértem a barátomat, hogy menjen a szomszéd városba és ott szerezzen egy taxit. Éppen hogy csak oda hozta az egyiket, akkora kreolok egy csoportja, kinn a házam előtt botokkal megfélemlítették a sofőrt, hogy ne vezessen. Mégis kijutottunk onnan és felszálltam a repülőre Új-Zélandra, Ausztrálián át.

Perth-ben utolértem az öcsémet, aki ott élt és próbáltam elmesélni, amit láttam. Döbbent volt és nem tudta elhinni. Az ő szobájában aludtam azon éjjel, mert ő elrepült Sri Lankára és az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy fehér szemű démonok támadnak rám. Kiszaladtam a szobából, hogy megnézzem a kis Buddhát a kandalló tetején. Ahogy ránéztem, Isten azt mondta nekem, hogy a fehér szemű démonok ebből a bálványból jöttek elő. Meghökkentem. Már tudtam, hogy az, amit a bálványokkal tapasztaltam Colombo-ban, démoni volt. Akkoriban Melbourne-be és Sidney-be utaztam és voltak hasonló spirituális tapasztalataim. Elhatároztam, hogy rövidre fogom a kirándulásomat Ausztráliában és azonnal visszatérek Új-Zélandra.

Amint a repülőgépen Auckland-ba ért, leszállás közben megkérdeztem az Úrtól: Mit tegyek az életemmel? Walkman volt a fülemen, éppen a „Férfiak munkában” című számot hallgattam. Egy hang szólalt meg a walkman-en túl és azt mondta: IAN, ÚJJÁSZÜLETETT KERESZTÉNNYÉ KELL VÁLNOD. Levettem a walkman-t és megbizonyosodtam róla, hogy körülöttem senki sem mondta ezt. A táskámba nyúltam a napszemüvegemért. Feltettem és abban a viszonylagos elvonultságban, amit nyújtott, csendben hadakoztam: Keresztény? Az, ami voltam? Az legyek? Ki akarna keresztény lenni? Eddig még nem jutott eszembe, hogy ez az, amivé válnom kell.

A szüleim felvettek a repülőtéren. Otthon édesanyám pontosan úgy hagyta a hálószobámat a posztereimmel, mint amilyen két évvel ezelőtt volt. Olyan volt, mint egy időutazás. Hazamentem a biztos menedékbe. Aludni mentem azon az éjjelen és az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valami rázkódik. Akkorra már tudtam, hogyan kell megszabadulni tőlük. Jézus nevének említésével és az Úr imájával. Ezekre el kellett menniük. De mit csinálnak a hálószobámban, a házamban? Mérges voltam. Felkeltem és elhatároztam, hogy szó szerint megostorozom őket. Megyek az ostorért..., ha fel is ébresztem a szüleimet, de megyek érte. Leültem az ágyam szélére és azt mondtam: Istenem, elegem van ezekből a lényekből, akik mindig támadásokkal zaklatnak az éjszaka közepén. Mit kell tennem, hogy megszabaduljak tőlük? Ő azt válaszolta: OLVASD A BIBLIÁT! Erre azt mondtam: Legközelebb azt fogod kérni, hogy járjak gyülekezetbe! Nincs Bibliám! ÉDESAPÁDNAK VAN – MENJ ÉS KÉRDD EL TŐLE. 

Így tettem. Elkezdtem olvasni az elejétől: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság”, és lett világosság. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől…” Sírtam, amikor ezt olvastam. Azt gondoltam: Annyira büszke voltam. Egyetemre jártam és tanulmányoztam a könyvek mindenféle fajtáját, és mégsem néztem rá soha arra az egy könyvre, ami meg tudja mondani nekem, hogy mi az igazság. A következő hat hétben elolvastam az egészet, a Teremtéstől a Jelenések Könyvéig.

Az 1982-es élmény óta Jézus Krisztusnak, mint személyes Uramnak és Megváltómnak követője vagyok. Új-Zélandon szolgálok. Dolgoztam menekült-táborban Délkelet-Ázsiában. Szolgáltam gyülekezetekben. Feleségem és én 24 különböző országban jártunk, hogy megosszuk ezt a tanúbizonyságot.

„Egy másik alkalommal így beszélt Jézus: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12)

Ian McCormack

(Készült Makra Ildikó fordításának felhasználásával, forrás: www.zsidok-keresztenyek.eu)