(Utószó Raymond A. Moody "Élet az Élet Után" c. könyvéhez)

Aki Moody: „Élet az élet után" című könyvét érdeklődéssel olvasta, könnyen arra a következtetésre juthat, ha nem ismeri a katolikus egyház hivatalos tanítását az ún. „végső dolgokról" hogy a Biblia, s ehhez kapcsolódva az egyházi tanítás is a szerző ki nem mondott végkövetkeztetését támaszthatja alá: azt, hogy a jelenlegi orvostudomány előtt megnyíltak a kapuk ahhoz, hogy többé-kevésbé kielégítő információkat nyújtson arról az állapotról, amik kifejezetten vagy be nem vallotton minden embert foglalkoztat: mi lesz velünk a halál után? Mivel ez a „veszély" megalapozottnak tűnik (s ezt a népszerű könyv széles körű hatása is bizonyítja), szükségesnek látjuk, hogy — e munka kétségtelen értékeit hangsúlyozva — lehetőleg röviden és egyértelműen összefoglaljuk a katolikus egyház tanítását a halállal és az örök élettel kapcsolatos dolgokról. Moody könyvének feltétlen értéke, hogy hatásosan, korunk embere számára elfogadható és könnyen érthető formában hívja föl a figyelmet arra, amit minden ellenkező „divat", vagy kényszerű elhallgatás ellenére sem lehet kiiktatni az emberi tudatból, vagy egyszerűen a „modortalanság" avagy a „hamis tudat" kategóriájába utalni. S ez nem más, mint az ember folyvást visszatérő kérdése: van-e élet a halál után? Ugyanakkor mégis fenntartással kell fogadnunk Moody könyvét. A szerző igazi amerikai „best seller"stílusban fogant alkotása mintegy „lerohanja" az olvasót a statisztikai adatok halmazával és az emberi kultúra és vallástörténet minden olyan adatával és tanításával, ami az összefüggésből kiragadva a kétségtelenül a szerző alap koncepcióját tűnik alátámasztani. Ezzel a szerző akaratlanul is egy ismeretelméleti hiba ingoványos talajára vezeti az olvasót Egyrészt azzal, hogy a "statisztikai bizonyítás többnyire egyoldalú, szelektált és semmiképpen sem abszolút bizonyossággal rendelkező ismeretet nyújt, másrészt azzal, hogy valamely múltban fogant filozófiai vagy vallási tanítás jelenbeni értelmezésénél fokozottabban szem előtt kellene tartania a hermeneutika (értelmezéstan) szabályait. Az első hibát jól példázza Moody könyvében az a tény, hogy az általa bemutatott esetekben sokan a klinikai halál állapotából visszatérve „semmire sem emlékeznek". Ezt nem csupán azért teszik, mert (a szerző állítása szerint) „nem mernek róla beszélni", hanem azért is, mert ténylegesen nincs mire visszaemlékezniük. A másik hibára szemléltető példa lehet a szerző könyvében a Platonra, a Tibeti Halottas könyvre vagy éppen a Bibliában szereplő eseményekre (v. ö. Szent Pál megtérése, Szent István megkövezése) való hivatkozás, ami csak azokra a szempontokra figyel (az említett esetekben), amik a szerző igaznak előfeltételezett alaptételét alátámasztják. Egyébként Moody alaptétele az ti., hogy a halál utáni állapotról a klinikai halálból visszatérve igazolt tudást szerezhetünk — olyan vélemény, melynek igazságát nézetünk szerint nem szükséges sem filozófiai, sem teológiai, sem vallástörténeti adatokkal bizonyítani. Ha a szerző feltételezése valóban igaz, akkor ennek részletesebb igazolása kizárólag az orvostudomány, illetve a pszichológia tárgykörébe tartozik. Az orvostudományra annyiban, hogy ennek a tudománynak kellene behatóbban foglalkoznia az agyműködéssel azon kritikus helyzetekben, mint amilyen a klinikai halál állapota. A pszichológiára anynyiban, hogy a klinikai halál nem azonos a biológiai halállal, s így valójában nem is tekinthető igazán halálnak, hanem inkább az álom különleges esetének. Tehát az álomelemzés lélektana kell, hogy e kérdéssel tüzetesebben foglalkozzék. Ezek után pedig lássuk, hogy mit tanít a katolikus egyház a halálról, az örök életről, az egyéni és közösségi ítéletről, a föltámadásról, s ennek összefüggésében a test és a lélek viszonyáról, illetve a lélek halhatatlanságáról. Mielőtt azonban e kérdések tárgyalására kitérnénk, meg kell jegyeznünk, hogy csak általános bevezetést s nem részletekbe menő tudományos elemzést kívánunk adni e témáról, hiszen azt már számos kortárs külföldi és hazai szerző sokkal alaposabban elvégezte. Akit e kérdések behatóbb ismerete érdekel, annak az utószó végén felsorolt és hozzáférhető munkák a későbbiekben jó eligazítást nyújtanak. Bevezetésként s mintegy mottóként itt idézzük a II. Vatikáni zsinat tanítását az ember haláláról. A „Gaudium et spes" című zsinati konstitúció I. fejezet 18. pontjában olvasható tanítás szépen foglalja össze e kérdésről az egyház álláspontját. A „titokzatos halál"-ról szólva így ír a zsinati dokumentum: „Az ember sorsa a halállal szembesítve válik a legnagyobb rejtéllyé. Az embert gyötri a fájdalom és a test fokozódó felbomlása és még inkább a rettegés, hogy egyszer s mindenkorra szűnik meg majd a léte. Igaza van azonban, amikor szívének ösztönzésére irtózattal utasítja el azt a gondolatot, hogy személyisége teljesen szertehull és végképp megsemmisül. Az ember lázad a halál ellen, mivel magában hordja az örökkévalóság magját, amely nem vezethető vissza a tiszta anyagra. A technika összes próbálkozásai, bármilyen hasznosak is, nem képesek csillapítani szorongását. Az élet meghosszabbítása ugyanis nem elégítheti ki a továbbélésnek azt a vágyát, amely kitéphetetlenül gyökerezik az ember szívében. A halállal kapcsolatban csődöt mond minden emberi elképzelés. Az egyház azonban, minthogy a kinyilatkoztató Istentől vette, állítja, hogy Isten az embert arra teremtette, hogy eljusson egy, a földi nyomorúság határain túli boldog célra. Sőt, a keresztény hit azt is tanítja, hogy az ember nem halt volna meg, ha nem vétkezett volna, és hogy eljön az idő, amikor a testi halál vereséget szenved, mert a mindenható és könyörületes Üdvözítő visszaadja az embernek az üdvösséget, amelyet ez a bűnével elveszített. Isten ugyanis arra hívta, és hívja az embert, hogy egész lényével kapcsolódjék őhozzá a omolhatatlan isteni élet közösségében. A győzelmet a feltámadott Krisztus vívta ki, aki halálával megszabadította az embert az örök haláltól. A hit tehát, ha szilárd érvekkel együtt terjesztik elő, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövő sorsát illető aggodalmára. Egyúttal lehetőséget nyújt neki arra is, hogy fenntartsa a lelki közösséget Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál elragadott. A hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet." (G. S. I. 18. pont) „Halál, hot a te győzelmed?" Keresztény hitünk egyik alapvető tanítása az, hogy relativizálja s így viszonylagossá teszi az evilági létet és életünk súlypontját a halál utániéletbe helyezi át. Ez nem azt jelenti, hogy a földi életünk elhanyagolható, jelentéktelen vesződségek sorozata csupán, hanem inkább azt, hogy evilági létünk igazi értelmét a halál utáni teljes lét, és az abszolút jövő oldaláról kell értelmezni. Ez a belátás arra ösztönöz, hogy földi életünket fokozottabb felelősséggel vállaljuk. A keresztény tanítás szilárdan vallja, hogy létünk nem a semmiben gyökerezik és nem a semmiben ér célba, hanem az ember földi élete drámai előjáték az örök élet nagy szimfóniájához. A mai ember menekül a halál gondolata elől. Hasonlít ahhoz a gyermekhez, aki megunja a játékot társaival s ezért befogja a szemét és fülét, majd így kiált: „nem ér a nevem". Mégis, hiába teszi ezt. mert továbbra is jelen van a gyermekek társaságában és a játék nélküle is folytatódik. Sokan úgy gondolják, hogy azért kell menekülni a halálgondolata elől, mert a vele való foglalatosság nyugtalanná teszi a földi életet. Márpedig a halál kérdésével mégis csak szembe kell nézni és valahol a tudatunk mélyén mindnyájan úgy érezzük: ezt a kérdést az életünkből nem lehet kiiktatni, és ennek döntő jelentősége van. Jóllehet a társadalmi közfelfogás igyekszik az érdeklődés peremére szorítani a „halálproblémát", nekünk azonban mégis szembe kell néznünk vele. Nem könnyű feladat ez, ha figyelembe vesszük, hogy a haláleseményt a közgondolkodás és társadalmi cselekvés távolról sem veszi körül azzal a tisztelettel, ami kijárna neki. Az ember csak addig érdekes, ameddig él, s ha már nem lehet segíteni rajta, még a kórházban is igyekeznek minél előbb megszabadulnia halálra „kárhoztatott" személytől, hogy annál is kevesebb „gondja" legyen a kórházi alkalmazottaknak. A temetési búcsúztatásokon is sokszor az elhunytnak csak társadalmi jelentőségét, közösségi szerepét hangoztatják, személyi értékeinek elismerése akárhányszor a háttérbe szorul. Ez a közfelfogás visszahat az emberek gondolkodására és a halállal kapcsolatos elnyomott és meg nem oldott kérdések a tudatalatti mélyén felhalmozódnak: szorongási érzéseket váltanak ki az emberben, és ezek a szorongások valahol előbb-utóbb mérgezik mindnyájunk kedélyét, lelkivilágát. S ha már a szorongás elviselhetetlenné válik, egy-egy kiélezett élethelyzetben kiáltva feltör a kérdés az ember szívének mélyéből: honnan, miért, hová? Vannak olyan világnézeti rendszerek, amelyek nyíltan szembesítik az embert az ún. halálkérdéssel. Az egzisztencializmus abból az alapállásból indul ki, hogy az ember a „semmiből" jött és a „semmibe"megy. Mégis kísérletet tesz az emberi élet értelmének megvilágítására, de ez a kísérlet csupán pesszimisztikus megoldást nyújt. Már a múlt században Kierkegaard az emberi életet „halálbetegségnek" nevezte. Századunkban Heidegger azt mondotta, hogy az emberi élet „halálra ítélt lét". Egy másik egzisztencialista gondolkodó, Karl Jaspers arra mutatott rá, hogy a halálprobléma „megkerülésével" is lehet élni, de az élet határhelyzeteiben az ember kénytelen szembenézni azzal az alapvető kérdéssel, hogy miért él és miért hal meg? Sartre, a neves francia egzisztencialista filozófus úgy vélte, hogy az élet értelme csupán az, hogy az ember megvalósítja önmagát, ha kell még annak árán is, hogy mások szabadságába belegázol. Ő sem lát a halálban mást, mint megsemmisülést, mert szerinte a lét abszurd. Egyetlen hiteles tettet hajthat végre az ember a földön és ez az öngyilkosság - hirdeti hasonló szellemben Albert Camus. Nem kétséges, hogy e szerzők jóllehet pesszimista módon közelítik meg az élet és a halál kérdését — találóan mutatnak rá arra. hogy a halál értelmét csak az élet értelmének oldaláról lehet helyesen megközelíteni. Ha az életnek nincs értelme, akkor a halál, mint az élet befejezése is, csak értelmetlen lehet. Vannak olyan irányzatok is, melyek az életnek és halálnak optimista értelmezést adnak, jóllehet felfogásuk nem a keresztény kinyilatkoztatás alapján áll. Azt vallják, hogy az ember közösségi, társadalmi lény és az ember, mint a társadalom része, társadalmi jelentőségének mértékében kap értékelést mind életében, mind halálában. Mivel e felfogás szerint a társadalom folyvást mozgó s fejlődő anyagi természetű valóság és a haladásnak nincsenek határai, az ember halála után is társadalmi tetteiben, a közösség emlékezetében mintegy „örökké" él. Ez az optimista szemlélet elhanyagolja az embert személyi mivoltában, s így nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy mi lesz velem, mi lesz egyetlen és megismételhetetlen személyiségemmel a halál után? Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy az említett világnézet ez utóbbi kérdésfeltevést ugyan lojálisán „megérti", de illetéktelennek és fölöslegesnek tartja. Az előbb ismertetett nézetekkel szemben meg kell jegyeznünk, hogy az ember előbb-utóbb mégis kénytelen személyes életében is szembenézni azzal a kérdéssel, hogy miért éltem, meg tudtam-e valósítani igazán önmagamat, terveimet, lesz-e majd az életben végső igazság szolgáltatás, miért sikerült esetleg rosszul az életem és miért sikerült másoknak jól — ámbár ártatlannak tudom magamat sikertelenségeimben —, vajon a mérleg serpenyője egyensúlyba jut-e valaha, megvalósulhatnak-e teljes értelemben vágyaim, egyáltalán mi indokolja azt, hogy az elmúlhatatlan örök élet vágya elfojthatatlanul él bennem? Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az ilyen és hasonló kérdések nem valamiféle „hamis tudat" gondolkodási termékei, hanem az emberiség egyetemes kultúrtörténetében jól meg vannak alapozva. Ha tüzetesen megvizsgáljuk a különféle vallások tanait, akár a múltban, akár a jelenben azt láthatjuk, hogy ez a kérdés mindig is foglalkoztatta az emberiséget. Az örök élet vágya, vagy a lélek halhatatlanságába vetett hit formájában nyert megfogalmazást, vagy úgy fogalmazták meg, hogy egy eljövendő a mi világunktól lényegében különböző túlvilágban teljesednek ki a hiányzó vagy megélt evilági örömök elveszíthetetlen formában. Ha pedig ilyen egyetemes tudat él az emberekben e dolgokról, akkor nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy azok, akik ilyen kérdésekkel foglalkoznak, nem egészen normálisak vagy pedig egy elmaradott kor tudati csökevényeit hordozzák magukban. Az ember összetett lény (hagyományos megfogalmazással kifejezve: testből és lélekből áll). Más összefüggésben nézve a biológia tudománya is az ember összetettségét vallja. Ami pedig összetett, az tapasztalatunk szerint — előbb-utóbb részeire bomlik. Ami korábban egy minőségileg magasabb rendű egységben létezett, alkotó elemeire esik szét, s ezt nevezzük biológiai értelemben halálnak. A biológiai halál állapotában a magasabb minőségű egység alacsonyabb, tökéletlenebb minőségi szintű összetevő elemekre bomlik. Ezt látjuk az emberi test kimúlásánál is. A klinikai halál állapota elvileg visszafordítható folyamat, mert megfelelő eszközök alkalmazásával az emberi test eredeti egysége és egyensúlyi állapota helyreállítható. A biológiai halál akkor áll be, amikor a bomlási folyamat már olyan lényegi elemeket érint a testben, melyek anyagi értelemben az élet lényegét hordozzák az emberben. Ezért a biológiai halál állapota visszafordíthatatlan. Lehet erre azt mondani, hogy majd a tudomány haladásával ezt a nehézséget is megoldjuk, csakhogy akkor megint fölmerül az előbbi kérdés, mert lehet ugyan az emberi életkor határát valamiféle távoli jövőbe kiszorítani, de a korábbi tétel akkor is érvényes marad, hogy ami részekből áll, az részeire bomlik, csak legfeljebb ez a bomlás később következik be. Ha pedig egészen kiszolgáltatjuk magunkat a képzelet csapongásának és azt mondjuk, hogy majdan eljön az a csodálatos jövő, amikor már a biológiai halál is legyőzhető lesz itt a földön, akkor sem oldottuk meg végérvényesen a halál problémáját. Nem csupán azért, mert ez a helyzet nagy tragédiákhoz vezetne az emberiség életében, hanem azért is, mert pontosan azt a lényeges mozzanatot küszöbölnénk ki az emberek életéből, melyre sokan oly büszkén hivatkoznak: a haladás és a fejlődés lehetőségét. Ebben a halál nélküli állapotban ugyanis világunkban minden konzerválódna, minden megmaradna olyannak, amilyen és ez elviselhetetlenné tenné az emberek életét. Az ember ugyanis időben él, méghozzá nem akármilyen körforgásszerű határtalan időfolyamatban, hanem olyan időben, aminek kezdete és vége van. Ez az egyenes vonalú időszemlélet (mely a fejlődés és a haladás előfeltétele) fölveti az emberben a kérdést, hogy valahonnan mégis el kellett indulnunk és valahová meg kell érkeznünk. Az ókorban sokak által elfogadott körforgásszerű időszemlélettel szemben ép a kereszténység hozott valami újat. A teremtés tanával és a halálról és a világ végéről szóló tanítással tudatosította az európai gondolkodásban az „egyenes vonalú" időszemléletet és azt vallotta, hogy az ember élete a kezdet és a vég között feszül. Szent Ágoson a „Decivitate Dei" c. művében a sztoikus gondolkodók körforgásszerű időszemléletével szemben állva kiáltja oda a pogány gondolkodóknak: „Széttörtem köreiteket". Valóban, a kereszténység azt hirdeti, hogy az ember születik, meghal, de a halál életének végén nem „pont", hanem „kettőspont". Ezután következik a lényeges mondanivaló, az igazi, kiteljesedett élet, melynek csak töredékes visszfénye volt korábbi létünk, az az időbeli élet, ami csupán részesedés az örökkévalóságból. Szent Ágoston szépen fogalmazza meg „Vallomások" című művében, hogy az idő a jelenre van beállítva, hiszen „a múlt a jelenben, a jelen a jelenben, s a jövő is a jelenben" van megalapozva. Minket pedig elsősorban a jelen érdekel, az a jelen, amit sohasem tudunk igazán „elcsípni", amire még csak vágyakozunk, melyre csak törekszünk. Mennyire szeretnénk, hogy ha az a jelen, ami értékekkel, harmóniával, boldogsággal teljes megmaradna, és elveszíthetetlen birtokunk lenne. Mily jó, hogy a keresztény kinyilatkoztatás, amit a természetfeletti hit által tudásként birtokolhatunk, arról tudósít, hogy egy ilyen örök „jelen" állapot nem valami képzelgés szüleménye, hanem Isten ajándékaként valóságosan létezik. Ezt az állapotot nevezzük örökkévalóságnak, s ebből az örök életből részesedik a mi időbeli életünk. Az ember végső célja az, hogy legyőzze a múltat, s legyőzze a jövőt, és az örök jelen állapotába jusson el. Szellemi természetünk működése is arról tanúskodik, hogy időélményünket szellemileg felfogva valójában mindig a jelent szeretnénk birtokolni, jóllehet testünkkel a fizikai, visszafordíthatatlan időt érzékeljük. Szellemi természetünk arról is vall, hogy van bennünk valami az örökkévalóságból, amit a kinyilatkoztatás úgy fogalmaz meg, hogy az ember Isten képmására van teremtve. Ezért az ember végső célja nem lehet más, minthogy eljusson az isteni élet teljességére és ezt a halál sem akadályozhatja meg számára. A természetfölötti hit összefüggésében vizsgálva a haláleseményt, láthatjuk, hogy a keresztény ember számára a halál lehet ugyan fájdalmas elszakadás a földi élettől, mivel az ember teremtett és esetleges lény és magán hordozza a bűn büntetéseként a szenvedés és a halál nyomorúságát, de Krisztus feltámadásába vetett hite megerősíti abban, hogy a halál kényszere alól meg van váltva, s ezért a halál nem lehet számára tragédia, hanem inkább az örök élet kapuja. A keresztény ember számára a halál tehát az élet legnagyobb tette, amit tetszik, nem tetszik egyedül kell végrehajtania, s amit hittel tudatosan kell vállalnia, hogy abból gyümölcsöző új élet fakadjon. Épp azért, mert a halál ily jelentős esemény az élet végén, az embernek nagy felelősséggel kell élnie földi életét, s választásai és döntései során úgy kell „begyakorolnia" szabadságát, hogy a halálban helyesen, Isten elvárása szerint dönthessen, s a halálban így egészen azt választhassa, aki megfogalmazottan vagy esetleg megfogalmazatlanul — mindig is életének értelme volt. A halálban a hívő ember valóban felszabadulhat, s a halál életének leghitelesebb cselekedete lehet, ha ezzel a tettével belekapcsolódik a bűneinkért meghaló és megigazulásunkért feltámadó Krisztus áldozatába. Sajnos a külső körülmények napjainkban nem mindig biztosítják számunkra azt, hogy méltóságának megfelelően nagy hittel és lelki felkészültséggel éljük át a halál kemény, nehéz és fájdalmas pillanatát. Ezért már akkor kell készülnünk a szép keresztény halálra, amikor az még távolinak tűnik. Ezt imádsággal, elmélkedéssel és erkölcsi életünk komolyságával kell megtennünk. Ha a halálra ily módon tudatosan készülünk fel, akkor az valóban Isten boldogító színelátásának kezdete lehet a számunkra. Így tették ezt az első századokban a keresztények is, s erről tanúskodnak az ókeresztény katakombák ábrázolásai, ők valóban ünnepélyes örömmel várták a halált, mert úgy vélték, hogy ez az a pillanat, amikor végre találkozhatnak a megdicsőült Krisztussal, aki számukra evilági létük során útnak, igazságnak és életnek bizonyult. Mi keresztények tartózkodunk a túlzottan pesszimista és túlságosan optimista halálértelmezésektől. Mi a teljes valóság talaján állva realista módon közeledünk a halálhoz. Tudjuk, hogy a halál egyik oldalról nézve az eredeti bűn büntetése, hiszen megváltásunk (és keresztségünk) után is magunkon hordozzuk az áteredő bűn nyomait, de más oldalról nézve azt is tudjuk, hogy a megváltás éppen azt jelenti, hogy — jóllehet a halál a jelen üdvrendben elkerülhetetlen számunkra, a szenvedés is megmarad, ami mindig egy kicsit a halál előíze, a múlandóságnak is ki vagyunk szolgáltatva, és ez is a halál lehelletével környékez meg minket (hiszen a múlt mindig egy kicsit „meghalt" a számunkra), de ugyanakkor a halál a föltámadás reménysége is bennünk. A keresztény embernek ugyanúgy el kell szenvednie a halált, mint bárki másnak, az ő számára is büntetés marad a halál. Megváltottsága viszont épp abban nyilvánul meg, hogy a hitben más lesz a „hozzáállása" a haláleseményhez: Tudja azt, hogy a halál birodalmából már visszajött valaki, aki az ő végsőszabadítója is lesz. Ma sokan úgy vélekednek, hogy a halállal azért nem érdemes foglalkozni, mert a túlvilágról még senki sem jött vissza. Szerintük egyszerűen tudomásul kell venni a halál elkerülhetetlen tényét és meg kell nyugodni abban a gondolatban, hogy nem tudjuk, mi lesz velünk, el kell fogadni azt a tényt, hogy esetleg megsemmisülünk. Ezzel szemben a keresztény ember húsvéti hittel él. Azzal a húsvéti hittel, aminek tartalmát lelkének kegyelmi állapotában már megtapasztalhatja a földi életben is. Ez a húsvéti hit nem a képzelet szüleménye, hanem arra a történelmi eseményre hivatkozik, (mely egyben történelmen túli is), hogy Krisztus föltámadt halottaiból. Krisztus föltámadása áttörte a természetes rend korlátait, hogy egy magasabb dimenzióban újítsa meg a teremtett világ rendjét. Amikor Lázár, Jézus barátja meghalt, az Úr Jézus már itt a földön felcsillantotta az emberek előtt azt a reményt,dy – Élet az élet után hogy benne a halált legyőző isteni erők működnek. Megmutatta számos tanú előtt, hogy ő az élet és a halál ura. Megalapozottan mondotta tehát, hogy „én vagyok a föltámadás és az élet, s mindaz, aki bennem hisz, még ha meg is hal, élni fog, mert mind az, aki belém vetett hittel él nem hal meg sohasem." Hiszed-e ezt? „Igen Uram" felelhetjük mi is Mártával, Lázár testvérével, hiszem hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia aki a világra jöttél." (Ján 11, 2527).

AZ ÖRÖK ÉLET REMÉNYE

Az örök élet reményét a hívő keresztény emberben Krisztus föltámadása alapozza meg. Miért gyökerezik az örök életbe vetett hitünk a húsvéti eseményben és a húsvéti hitben? A Biblia tanúsága szerint az Úristen az üdvtörténet folyamán fokozatosan tudósítja az emberiséget a választott népnek adott kinyilatkoztatások útján üdvözítő szándékáról, ami a messiási korban kapja meg végső kifejletét, s melynek betetőzése maga a Krisztusesemény. Az Úr Jézus nemcsak megígérte, hogy aki belé vetett hittel él, az már az örök élet várományosa, hanem kereszthalálával (mint az emberiség feje) ki is érdemelte, föltámadásával (és föltámadt testben való megjelenéseivel) nyomatékot is adott annak a reménynek, hogy akik sorsközösséget vállalnak vele itt a földön, azok majd haláluk után az ő dicsőségében is részesednek. Az ószövetségi zsidók nem látták még egészen világosan, hogy mi lesz az ember sorsa a halál után. Ők is koruk gyermekei voltak, koruk világképének fogalmaival, képeivel fejezték ki magukat. Úgy vélték, hogy minél tovább él az ember itt a földön, annál jobb neki, mert annál továbbdicsérheti az Istent A halál után az emberre kiszámíthatatlan sors vár. Lekerül az alvilágba, a holtak országába (seol, hádes), és ott már nem dicsérheti Istent A babiloni fogságot követő időkben azonban lassan megvilágosodik számukra ez a kérdés is, jóllehet még nem kapja meg teljesen újszövetségi tartalmát. Először csak közösségi értelemben merül fel a feltámadás és az őrök élet lehetősége. Már Ezekiel prófétánál olvashatunk olyan kijelentéseket, melyek arra utalnak, hogy a választott nép sorsa nem reménytelen. A prófétai látomásban a csontvázakat újra hús borítja és új életre kelnek. A választott nép sanyarú sorsában abban talál vigasztalást, hogy az eljövendő messiási korban az Isten királysága biztosítja számukra az elveszíthetetlen javak teljességét, jóllehet ezt az állapotot merőben evilági színekkel ecsetelik. Később már olyan utalások is vannak az ószövetségben, melyek az elhunytakért való imádkozást szorgalmazzák azért, hogyaz elhunytak jótetteikért örök jutalomban részesüljenek. Jézus kortársait tehát nem érte váratlanul az örök életről szóló tanítás, de annak konkrét tartalmát valójában csak Krisztus feltámadása után tudták megérteni. Ez erősítette meg az első keresztényeket is abban a meggyőződésben, hogyha Krisztushoz tartoznak a hit és a tevékeny felebaráti szeretet által, akkor földi életük csupán „előjáték" ahhoz a személyes üdvösséghez, ami méltó az emberhez és a földi élet beteljesedését, illetve legnemesebb emberi értékeik elveszíthetetlen kiteljesedését jelenti számukra Istenben. A Szentlélek által megvilágosított apostoli igehirdetésnek ezért alapvető témája lett a megváltásunk jó hírét közlő húsvéti esemény hangoztatása és az örök élet reményét alátámasztó^ húsvéti hit megvallása és terjesztése. Az első keresztényeknek a föltámadásba és az örök életbe vetett hit adott erőt ahhoz, hogy elviseljék a földi élet szenvedéseit és ezért a meggyőződésükért még a vértanúságot is szívesen vállalták. A húsvéti hit megváltoztatta a világnézetüket. Egyszerre életük súlypontja a halál utáni életre helyeződött át. Földi életüket ezért még felelősségteljesebben élték, mert tudták, hogy csak azt „vihetik át" az örök életbe, ami Krisztushoz hasonlóvá tette őket. Nem kétséges, hogy az ókori ember számára nem volt idegen a halál utáni élet lehetőségének gondolata. Ezt ugyanis a korabeli filozófiai irányzatok és vallások kifejezetten vagy burkoltan tanították. Ez a meggyőződés azonban vagy túlságosan az ember szellemi mivoltában való továbbélést hangsúlyozta, vagy panteisztikus és akárhányszor túlságosan antropomorf színekkel ecsetelte az ember túlvilági jövőjét. A kereszténység ereje épp abban volt, hogy radikálisan „új eget és új földet" hirdetett és ugyanakkor az ember transzcendens, de egyben emberhez méltó abszolút jövőjéről tett bizonyságot Krisztusban. Azt is hangsúlyozták a keresztények, hogy ez a jövő a hit által már most birtokunk a természetfölötti, kegyelmi élet gyakorlásában. A középkor keresztény felfogását — tán épp a platonizmus hatására — fokozottabban érdekelte az ember személyes szellemi létének túlvilági jövője, de a skolasztika Aristoteles hatását tükröző irányzata, különösen Aquinói szent Tamás rendszerében, nem felejtette el hangoztatni, hogy az emberi testnek is részesednie kell a túlvilági élet dicsőségében. Természetesen mind az ókori, mind a középkori keresztény tanítás sajátos, s ma már nehezen érthető világkép kifejezési formájába öltöztette az örök életről szóló tanítását, ami a bibliai szóhasználathoz igazodott. A mai ember nem csupán azért fordul gyanakodva az örök életről szóló keresztény tanítás felé, mert más világképben gondolkodik és más műfajban fejezi ki magát mint a bibliai szövegek szerzői, hanem azért is, mert úgy érzi, hogy evilági feladatainak teljesítése egészen kielégíti és ezért nincsen szüksége semmiféle túlvilágra. Korunk embere úgy vélekedik, hogy az embernek ebben a világban kell felépítenie a boldogabb és szebb jövőt. Így feleslegesnek tűnik számára olyasmiről gondolkodni, amiről a hétköznapi gondolkodás és a természettudományos tapasztalatalapján nem szerezhet biztos ismeretet. Ezt a gondolkodást már a múlt században filozófiailag megalapozták azok az irányzatok, melyek a történelem immanens értelmét hangoztatták (v. ö. Hegel), vagy a világ átalakítását hirdették meg az evilági boldog jövő távlatainak felvázolásával v.ö. Marx). Századunk rohamos technikai haladása pedig azt az illúziót kelti az emberben, hogy még saját életében (vagy legalábbis közvetlen utódainak életében) kézzelfoghatóvá is válik az a boldog élet, melyet a vallás túlvilági színekkel ecsetel. Ha azonban az ember mélyebb bepillantást nyer világunk ellentmondásaiba és saját személyes sorsának végső értelmét is kutatja — sok jel erre mutat —, nem elégedhet meg azzal az Ígérettel, ami egy kollektív evilági „szabadságbirodalom" illúziójával kecsegtet. A keresztény tanítás mindig a realizmus talaján állt és sohasem törekedett arra, hogy valamiféle elérhetetlen boldogsággal hitegesse az embereket már itt a Földön. A kereszténység nem kívánja megmozgatni az emberek képzelet világát a mohamedánok „hetedik mennyországának" földi gyönyörűségeivel, hanem egyszerűen kimondja. hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem foghatja azt, amit Isten azoknak ígért, akik szeretik őt". (1. Kor. 2, 9.) Nem volna helyénvaló, ha az örök élet boldogságát mindenestül az evilági boldogság módjára képzelnénk el úgy, hogy kivetítjük erre a másvilágra elérhetetlen vágyaink teljesülését. Ha pontosan tudnánk, milyen is lesz a mennyország öröme, könnyen azt mondhatnánk: hát „csak" ennyi boldogsággal jutalmaz meg minket Isten? Az ember boldogság utáni vágyának ui. nincsenek határai. Éppen ezt a végtelen vágyunkat tematizálja Krisztus feltámadásának ténye és a húsvéti hit. Az Úr Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, aki föltámadásában és megdicsőülésében is megőrizte emberi természetét és a Szentháromság életközösségében örökké él és közbenjár értünk. Isteni természete felülmúlhatatlan teljességben hordozza magában mindazt az értéket, ami a teremtett világban van. Ö mondotta itt a Földön, „ha majd felmagasztaltatom, mindeneket magamhoz vonzok." (Jón. 12, 32) Az ő ígérete hatékony valóság és ez ad valóságos távlatot az örök élet reményének. Reá tekintve egyszerre csak megvilágosodik előttünk, hogy mit is jelent számunkra a „másvilág" és a „túlvilág" A másvilág azt jelenti, hogy minden szellemi igényünk az örök életben beteljesedik illetve egy minőségileg magasabb szinten kiteljesedik, s ezért a keresztényeknek a másvilág egyben a túlvilág is. Túlvilág abban az értelemben, hogy ez a létezési mód transzcendens, mert túllépi az anyagiság és a történelmi lét kereteit Ez a világ a kiteljesedett Isten országa, az új teremtés valósága a feltámadás dicsőségében. A túlvilági jövő tisztán a teremtés erőiből a még megváltásunk után is terjeszkedő bűn hatékonysága miatt, pusztán emberi erőfeszítéssel, nem érhető el. Mind az anyag világában érvényesülő fejlődés, mind a történelmi haladás, abszolút kezdetet és abszolút célt feltételez. Csak a kezdet és a vég transzcendentális egybe vágósága és azonossága biztosíthatja azt a lendületet, ami a fejlődés során az alacsonyabb rendűből a magasabb rendű megjelenését kellőképpen indokolja. Ezért csak a teremtés és a krisztusi újjáteremtés (ami az örökéletben teljesedik ki) mint kezdet és vég képes csak elégségesen megalapozni mind a kozmikus, mind a történelmi fejlődés értelmét, aminek az ember is testestül-lelkestül részese. Ez az előrelendülés épp a „bűneset" miatt — nem zökkenésmentes folyamat, s ezért Isten kegyelmi beavatkozása nélkül aligha gondolható el. A kereszténység egy olyan örök élet reményéről biztosít bennünket a hit által, ami földi életünkben gyökerezik. Az ember érzi, hogy sokkal többre hivatott, mintsem hogy néhány évtizedet több-kevesebb sikerrel leéljen itt a Földön. Az sem adhat számára tökéletes vigasztalást, hogy a társadalom megőrzi emlékét és alkotásai áttételesen az emberiség javát szolgálják. Az ember elveszíthetetlen személyes boldogságra hivatott lény és ezt a boldogságot a földi életben soha el nem érheti. Mi az, ami elégségesen megindokolja az ember végtelen vágyát? Az, hogy az emberben már ott van ennek az új életnek a zsengéje, ami arra ösztönzi, hogy egykor majd elveszítetlenül birtokolhassa és behozza önmagát, hogy képes legyen átlépni a tér és az idő korlátait, hogy ne az egymás mellettiség sokaságában és sokféleségében kelljen élnie, hanem felismerje azt, hogy a térbeliség csupán részesedés Isten teljesen koncentrált önazonos létformájában, az időbeliség pedig nem más, mint egy tökéletlen részesedés Isten „egyszerre-levőségében", vagyis a maradandó és örök jelenben. Földi életünk résztapasztalatai arról tanúskodnak, hogy minden képességünkkel az egységre és maradandóságra, mint eszményre törekszünk. Vajon mi indokolja ezt az egyetemes emberi törekvést? Ha ilyen egyetemes ez az emberi törekvés, akkor az elégséges okára való rákérdezés sem lehet illetéktelen, nem tudományos vagy pusztán fölösleges kérdés. E kérdésre a filozófiai vizsgálódás nem adhat kielégítő magyarázatot, a kinyilatkoztatás viszont „emberközelbe" hozza számunkra azt a választ, ami egyedül alkalmas arra, hogy „nyugtalan szívünket" megbékéltesse. Ebben az összefüggésben vesszük észre, hogy az anyag és a test önmagában nem rossz, hanem csak egy végtelen távlatú fejlődés tökéletlenebb megnyilvánulása. Tökéletlen azért, mert nem képes mindig engedelmeskedni a szellemi lélek parancsainak és vágyainak. Az örökéletben, az isteni életben való részesedés elveszíthetetlen formájában, az anyag és a test is olyan állapotba jut, hogy tökéletes kifejezője lehet a szellemi léleknek. Krisztus föltámadása, húsvét utáni megjelenései és újra eljövetelének ígérete erről biztosítják a hívő embert. A bibliai kinyilatkoztatás nem a földi élet oldaláról nézi az örökkévalóságot, hanem a már kiteljesedett, a már meglevő, a már Krisztusban kész abszolút jövő oldaláról ad nekünk híradást arról, hogy igenis készíttetett számunkra egy ilyen világ. A történelem közepébe „beleszúrt" kereszt hatékony jel. Megváltásunk és föltámadásunk reménysége és arról biztosít bennünket, hogy a történelemben már jelen van az Isten országa és már megkezdődött számunkra az örök élet. Amit az üdvtörténet jelenlegi szakaszának nevezünk, ami Krisztus föltámadásától az utolsó ítéletig tart az nem más, mint a történelmi haladás utolsó szakasza, ahol a történelemnek még be kell hoznia „kinnlevőségét". Meg kell valósulniuk azoknak a hatásoknak, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a történelem a maga egészében Isten ítélőszéke elé kerülhessen, ahol az ítélet egészen a feltámadott és megdicsőült Krisztusban van. Az örök élet nem adott „helyen" és nem meghatározott „időben" létezik a maga kiteljesedett formájában, mivel lényege szerint meghaladja ezeket a földi kategóriákat. A mennyország vagy a pokol nem „fedezhető fel" űrhajók segítségével, mert az örök élet létmódja csak a mi szellemi létmódunkhoz hasonlítható, halovány hasonlósággal. Az „új eget és új földet", az abszolút jövőt a kegyelmi élet hatásának vonzásában szellemileg tapasztaljuk meg. Ezért a keresztény ember valláserkölcsi életfeladata nem lehet más minthogy testestül-lelkestül előkészítse magát ennek az új életnek befogadására, így a szenvedés és a halál is érdem szerző cselekedet lehet számára, mert segítséget nyújt ahhoz, hogy kiégjen belőle minden olyan szenny és salak, ami nem örökölheti Isten országát. Ebben az értelemben kell földi életünk során az „új embert" éltetni magunkban. Erre figyelmeztet bennünket minden szentmise áldozat, amikor szentségi formában részesedünk Krisztus halálában és föltámadásában és az örök élet kenyerével táplálkozunk abban a reményben, amit az Úrfelmutatás után így fogalmazunk meg: „Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz."

EGYÉNI SZÁMADÁS, TISZTÍTÓTŰZ, UTOLSÓ ÍTÉLET

Keresztény hitünk szerint, amikor földi életünk lezárul, Isten ítélete elé kerülünk. Az Isten ítéletéről szóló tanítás a kinyilatkoztatásban fokozatosan jelenik meg. A Szentírásból tudjuk, hogy Isten az üdvtörténet folyamán fokozatosan nevelte az emberiséget. A választott népre azért volt szükség, hogy legyen egy különleges, isten kegyelmét befogadó csoport a népek nagy családjában, amelyik a monoteizmus, a tiszta szellemi egyisten hit és egy magasztosabb erkölcsi rend megélésével az emberiség egységét szolgálja. Azt is tudjuk a Bibliából, hogy ez — a választott nép történetében megnyilvánuló fokozatos nevelés — először tettekben nyilvánult meg, amikor a zsidó nép Isten nagy tetteit észlelte saját történelmében, s ennek írásba foglalása csak később történt azért, hogy okulásul áthagyományozzák azt az utókor számára. A Szentírás szerzőit a Szentlélek sugalmazta, ő irányította őket arra, hogy miközben a kortársak nyelvén és egy adott irodalmi műfajban és világkép összefüggésében megfogalmazzák a kinyilatkoztatás tartalmát, ugyanakkor maradandó, tévedhetetlen és mindig érvényes vallási igazságokat is közöljenek. Így történt ez az isteni ítéletre vonatkozó tanítás összefüggésében is. Különösen a babiloni fogság után, a prófétai irodalomban jelennek meg már olyan kijelentések, amelyek az ítélet kérdésére is kitérnek. Az isteni ítéletet korábban úgy értelmezték, hogy az nem más, mint az Úr és a választott nép szövetségével kapcsolatos esemény. A szövetség kötés az Isten oldaláról indul ki. A választott nép akkor hűséges ehhez a szövetséghez, ha megtartja Isten parancsait. Ebben az esetben megtapasztalhatják Isten segítségét. Győzelmeikben, jólétükben, evilági javaik birtoklásában az Isten jóságát láthatják. Ha viszont nem teljesítik az Isten parancsait, akkor az Úr itt a földön közösségileg bünteti meg a választott népet, jóllehet mégsem vonja vissza szövetségét és hűségét Az ítélet gondolata tehát az ószövetségben inkább úgy jelenik meg, mint valamiféle evilági, kollektív isteni számonkérés. Az Isten ítéletét meg is tapasztalták a zsidók, különösen akkor, amikor a babiloni fogságba jutottak. A pogányok közötti fogsági életüket is úgy fogták föl, mint Isten büntetését ítéletét, mely azért sújtott le rájuk, mert hitükben meggyengültek és nem hallgattak a próféták szavára, akik Isten üzenetét közvetítették számukra. A babiloni fogság utáni időben mind jobban előtérbe került az a gondolat, hogy a választott nép sorsa evilági értelemben reménytelennek tűnik. Országuk jelentéktelen kis tartomány a nagy hellén birodalomban, Jézus korában pedig a római birodalom kicsiny provinciája Palesztina, ahol a zsidóknak aligha van reális esélyük arra, hogy lerázzák magukról a római igát. Így meg kell tapasztalniuk életükben azt a sok igazságtalanságot ami a földi élettel együtt jár és a szentírókban mind jobban felmerül az a gondolat, hogy vajon az igazság serpenyője hol és mikor lesz végre kiegyenlítve? Érdemes-e jónak lenni, érdemes-e igaz életet élni, ha az Isten jutalmát nem érzékelhetjük már itt a Földön? Vajon a gonoszok megkapják-e méltó büntetésüket? A Krisztus előtti apokaliptikus irodalom szentírói ezért kezdenek el látnoki szemmel felvázolni egy kész jövőt, amit az evilági életből merített hasonlatokkal világítanak meg. Megfogalmazásaik az Isten által készített királyságra, országra utalnak, mely az eljövendő messiási kor ajándéka lesz. Az apokaliptikus szerzők egy Isten készítette kész jövő oldaláról visszatekintve szálnak a történelem és a kozmikus világ végkifejletéről és ily értelemben magyarázzák a jelen és a múlt eseményeit. Ezzel nyújtanak vigasztalást, hogy a választott népnek érdemes kitartani az Istennel kötött szövetségben, hogy az Úr majd valami rendkívüli esemény folytán átalakítja ennek a világnak múlandó arculatát, mellyel után együtt jár az isteni ítélet bekövetkezése is: a jók megkapják jutalmukat, a gonoszok büntetésüket. A korábbi prófétai igehirdetés is szólt az ítéletről. A próféták az üdvtörténeti múlt tapasztalataiból indultak ki és arra hivatkoztak, hogy az Úr már korábban is megmutatta irgalmát és szigorúságát a népnek. Ezért hangoztatták az Úr szavait: „Én vagyok az Úr, a ti Istenetek és aki gyűlöl engem, azon én bosszút állok. Bosszút állok az atyák vétkei miatt a fiakon és az unokákon és a dédunokákon hetedíziglen, de aki szeret engem és megtartja törvényeimet ahhoz ezred íziglen irgalmas leszek."(V. Móz. 5, 9—10) A prófétai igehirdetés tehát arra hivatkozott, hogy ha az Úr már megmutatta szigorú igazságosságát és irgalmát a múltban, akkor erre bizton számíthatunk a jövőben is, amikor az érdemek méltó jutalmat kapnak, a bűn és a gonoszság pedig ítélet alá kerül. Azért kellett röviden felvázolnunk az isteni ítéletről szóló ószövetségi hátteret, mert csak így tudjuk megérteni, hogy az evangéliumokban az Úr Jézus miért beszélt gyakran és egyértelműen az ítéletről, mint a jelenlevő messiási kor egyikjeléről. Az apostoli igehirdetés is ennek megfelelően vélekedett az utolsó ítéletről és az ember végső számadásáról. Az Úr Jézus végítéletről szóló beszédeit sokszor azért lehet félreérteni és azért értették meg nehezen még a kortársak is, mert ő, alkalmazkodva a kortársak kifejezési formájához, apokaliptikus stílusban beszélt erről a témáról, de ugyanakkor a téma tartalmát prófétai műfajban értelmezte. Jézus a prófétai apokaliptika stílusában beszél arról, hogy mi lesz az ember sorsa a világ végén és ezt a „stílust" átveszi tőle Pál apostol is, különösen a Tesszalonikaiakhoz írott leveleiben. Ott olvasunk olyan kifejezéseket, amelyek az utolsó ítélet harsonájáról, az ítéletet végrehajtó angyalokról, a világmindenség megrendüléséről, a tűz általi pusztulásról, s a világ radikális átalakulásáról szólnak. Jézus szavainak tartalma az, hogy jóllehet a végítélet látványos formában még eljövendő esemény, de az ő személyében az ítélet már megkezdődött a világ fölött Isten országa már itt van, a „világ fejedelmét" már elítélték, s ő győzedelmeskedett a bűn és a halál fölött Az igazak már most örülnek a Jézusban megjelent isteni igazságszolgáltatásnak, az ítélet és a kegyelem együttes ajándékának. A modern ember számára érthetetlen az utolsó ítéletről szóló tanítás. A Biblia megfogalmazásait nehezen tudja összeegyeztetni természettudományos ismereteivel. Az egyéni ítélet gondolatával sem tud kibékülni, mivel úgy gondolja, hogy személyes bűnről a kollektív, társadalmi létszintjén aligba lehet beszélni, s amúgy is, Isten (ha van?!) irgalma és szeretete olyan „erőtlen", hogy minden emberi gyengeséget és gonoszságot „elnéz" hívő és nem hívő embernek egyaránt A mai ember azért tudja nehezen elképzelni a világ végső átalakulását az utolsó ítéleten, mert úgy gondolja, hogy ez a mi világunk anyagi értelemben,térben és időben egyaránt végtelen. Ami a történelem értelmezését illeti, korunk különösen fogékony a futurológiai problémák iránt, s ezért jövőtervezése is mintegy a „végtelenbe" fut. Ezért nem tudja megérteni, hogy a világnak, mint történelemnek egyszer befejezése is kell, hogy legyen. Ami pedig az egyéni ún. különítéletet illeti, sokan úgy gondolják, hogy fejlett társadalmi és lélektani ismereteink tudatában aligha beszélhetünk „egyéni" erkölcsi felelősségről. Ezért tehát Isten nem vonhatja felelősségre az embert. Mint már említettük, akik így vélekednek, akárhányszor Isten „szeretetére" hivatkoznak és azt kérdezik, hogy a „szeretet" Istene hogyan is ítélkezhetne az emberek fölött? Helytelen ez a vélekedés azért, mert illetéktelenül vetítjük ki Istenre (aki valóban a tökéletes Szeretet), a mi tökéletlen, önzésekkel terhelt szeretet fogalmunkat. Nem kétséges, hogy — legalábbis a teljes bibliai tanítást figyelembe véve — Isten nem olyan értelemben szeretet, mint ahogyan azt sokan elképzelik. A hívő embernek el kell fogadnia, hogy Isten szeretete olyan amilyennek kinyilatkoztatta magát és ehhez a szeretet eszményhez kell igazítani a mi szeretet fogalmunkat is. Azt is figyelembe kell venni, hogy az ember nem csupán társadalmi lényként, hanem (ha egyáltalán embernek lehet nevezni) „egyszeri" és személyes lényként áll Teremtője és Megváltója színe elé az isteni ítéletben. Ebben az összefüggésben már világosabb előttünk, hogy miért van szó az Egyház tanításában egyéni ítéletről és arról az ítéletről, ami a világ végén a történelem felett hangzik majd el. Az Úr Jézus úgy beszélt az isteni ítéletről, mint akinek az Atyától átadatott a hatalom, hogy ítélkezzen az emberek cselekedetei fölött. Ez nagy vigasztalás a mi számunkra, mert ítéletet az ember fölött csak az mondhat, aki megtudja érteni az embert. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, aki a bűnt kivéve mindenben hasonló lett az emberhez, (méghozzá a szenvedő, meghaló és az igazság vértanújaként élő emberhez), ő feltámadása után is megőrizte emberi természetét és „emberi" módon találkozunk majd vele a halálunk után is az isteni ítéleten. Nem kell tehát „félnünk" tőle, mert ő tudja, hogy ki az ember és azt is tudja, hogy mi lakozik az emberben. Arra se hivatkozhatunk, hogy mi többet szenvedtünk, mint ő. Mert aki már szenvedett az életben, az nagyon jól tudja, hogy sokszor nem a fizikai szenvedés a legfájdalmasabb, hanem az a lelki szenvedés, ami akár hányszor a fizikai szenvedést kíséri. A legrettenetesebb lelki szenvedést az Úr Jézus Krisztus élte át szenvedése és kereszthalála során. Még abban is sorsközösséget vállalt velünk, ami a legsúlyosabb elhagyatottsági érzés lehet, a halál nyomorúságában, még a hívő ember számára is, s ez az Istentől való elhagyatottság érzése. Nem véletlenül mondja a keresztfán: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?" (Mt. 27;46) Az Úr Jézus tehát nem illetéktelenül, hanem jogosan lehet az ember ítélő bírája, mert saját tapasztalatából tudja, mit jelent embernek lenni. Ezért senkinek sem lehet „panasza" ellene. Igazságos bíró kezébe kerül nála az ember élete, de ő úgy igazságos bíró, hogy egyben irgalmas és szerető megváltónk is marad, ő az irgalmasság apostola volt itt a Földön és mint az igazság mártírjára, az irgalmatlanok ítélete sújtott le rá. Isten oldaláról nézve tehát ilyen megvilágításban kell szemlélnünk az ítéletet. De az ember oldaláról nézve sem történik itt semmiféle igazságtalanság velünk. Mert valójában mi is játszódik le akkor, amikor az ember meghal? Azt szoktuk mondani, hogy amikor valaki meghal, akkor a test és a lélek elválnak egymástól. Vagy más fogalmazásban, a test a „halálos" betegség következtében alkalmatlanná válik arra, hogy egységesítő elvét, a szellemi lelket ki tudja fejezni. Mivel a halálban a test részekre bomlik, emberi módon nem nyilvánulhat meg rajta a szellemi lélek működése, ami pedig épp a maradandóság hordozója volt az emberben. És mi történik a halál után? Azt kell feltételeznünk, hogy a szellemi lélek valamilyen módon önálló személyes létformát ölt és mivel erre a  kinyilatkoztatás sem ad biztos támpontot — a test és a lélek egységének elvéből kiindulva azt mondhatjuk, hogy valamiféle „kozmikus vonatkozásba" kerül az egész anyag világgal. Az a test, amit eltemetünk, valóban összetevő részeire bomlik és csak egészen tág értelemben mondhatjuk el róla, hogy kapcsolatban van a neki megfelelő személyes szellemi lélekkel. Miért kell ezt hangsúlyoznunk? Azért, mert a mi földi életünk oldaláról nézve csak az utolsó ítéletben (vagyis akkor, amikor az egész történelmi folyamat céljába érkezett, s amikor az anyag „fejlődése" is a csúcspontjára jutott) — melynek időpontját csak Isten ismeri — nyeri el az ember a föltámadás teljességét, jóllehet már az egyéni ítélet után öröksorsa is el van döntve. Az embereket mindig érdekelte az utolsó ítélet „időpontja", de a bibliai kinyilatkoztatás semmiféle konkrét támpontot nem nyújt ezekhez a számítgatásokhoz. Inkább arra figyelmeztet, hogy folyvást „virrasszunk", ami természetesen nem rettegést, vagy az evilági feladatok elhanyagolását jelenti, hanem azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a hívő embert vigasztalja az a megfontolás, hogy Krisztusban már meg 'kezdődött az ítélet a világ fölött, hiszen a „világ fejedelmét" már elítélték. A keresztény embernek úgy kell élnie, hogy bármikor magához szólíthassa az Úr, és számon kérhesse életét. Az ember állapota a halál után ún. „közbeeső" állapot. Azért kell az utolsó ítéletre „várakoznia", mert akkor tudja csak teljes összefüggésében felfognia történelem értelmét az Isten oldaláról nézve és csak akkor lesz képes a maga mélységében felfogni a teremtő Isten terveit és végzéseit mind a világra, mind az emberiség üdvösségére illetve kárhozatára vonatkozóan. Azt szoktuk mondani, hogy amikor az ember meghal, az egyéni ítéleten személyes szellemi lelke az Isten ítélőszéke elé kerül, és véglegesen eldől üdvössége vagy kárhozata. E helyen kell néhány szót szólnunk a tisztítóhelyről vagy tisztítótűzről. Az újszövetségi szentírás kifejezett formában nem tanítja a tisztítóhely létezését. Burkoltan azonban mind az ószövetségben, mind az újszövetségben olvashatunk olyan kijelentéseket, melyeknek alapján az egyházjoggal taníthatja, hogy azok, akik a megszentelő kegyelem állapotában haltak meg, de a földi életben nem vezekelték le bűneik ideigtartó büntetésadósságát, azok számára még „tisztulási" és „érési" alkalom nyílik a halál után. Ahhoz ugyanis, hogy valaki „teljes jogú polgár"-ként vehessen részt a mennyország „királyi menyegzőjén", egészen szentnek kell lenni. A halálban — s a halálnak itt visszafordíthatatlan, s evilági módszerekkel semmiképpen sem „érzékelhető", hanem csak „elgondolható" állapotáról van szó a szellemi lélek felszabadul anyagi és testi kötöttségei alól, s teljes öntudatára ébred, igy jut Isten ítélőszéke elé. Itt már semmi sem akadályozhatja meg a tisztánlátásban és teljes világossággal ismeri föl evilági életének értelmét (vagy értelmetlenségét) a személyére szabott örök isteni elgondolás tükrében. Ám, az ember oldaláról nézve ebben az esetben azt is mondhatjuk tán, hogy maga az ember mondja ki maga fölött az ítéletet és ilyen helyzetben szóba sem kerülhet mentegetőzés, kimagyarázkodás, „téves lekiismeret", ami az evilági lét során annyiszor jellemzi sokak Istenhez való viszonyát. Bizonyos értelemben helyes úton tapogatódzik Boros László feltételezése, aki a halálban való végső döntésről írt lelkesítő tanulmányokat. Nem szabad azonban félreértenünk végső döntésről szóló hipotézisét, ami csupán feltételezés azért, mert a kinyilatkoztatás és az Egyház tanítása aligha nyújthat szilárdan körvonalazott alapokat e tanítás elfogadásához, hiszen az ember feltételezett tisztánlátás állapotában nyilván úgy formálja majd meg végső döntését, ahogyan földi élete során szabadakaratú választásait és döntéseit „begyakorolta". Ha életének alapbeallítottsága Istenre irányult, akkor a mennyországot „választja", de ha tetteivel elfordult Istentől, akkor maga is a kárhozatra „akar" jutni. Ha pedig még „nem nőtt fel" egészen az üdvösségre, akkor ezt most világosan fölismeri és ez az állapot a tűz égetéséhez hasonló, sajgó fájdalommal tölti el lelkét, mivel most már világosan képes felmérni a bűn súlyát és az isteni kegyelemmel való közreműködés elhanyagolásának hálátlanságát. A tisztítóhely nem „hely" és a tisztítótűz nem földi értelemben vett „tűz", hiszen a lélek az egyéni ítéletben már más létrendbe jutott, ahol az ilyen fogalmak elveszítik jelentésüket Azt sem tudjuk, hogy „meddig tart", mert ott már nincs idő. Tény az, hogy a tisztulás feltétlenül szükséges az üdvösséghez, melyet földi életünk jócselekedeteivel, imáival, vezekléseivel, de különösen halálunk tudatos, engesztelő vállalásával tudhatunk le. Az Egyház tanításának szellemében azonban bizonyos, hogy a tisztítóhely olyan „kórház"-hoz hasonlítható, amiből csak gyógyultan lehet kikerülni. A híveket mindig is foglalkoztatta elhunyt szeretteik halál utáni sorsa, s ezért imádságos közbenjárással fordulnak a tisztítótűzben szenvedő lelkek „megsegítésére". Jóllehet az Anyaszentegyház gyakorlata melegen támogatja a hívők ilyen irányú buzgóságát, mégis óv attól, hogy túlzásokba bocsátkozzunk, s a tisztítóhelynek az örök üdvösség szempontjából túlzott jelentőséget tulajdonítsunk, nem kevésbé attól, hogy mintegy „megvásároljuk" szeretteink üdvösségét a Jóistentől. Aki Isten kezébe jutott, az jó „kezekbe" jutott. A hívek közbenjáró imája, a tisztuló lelkekért bemutatott szent mise áldozat öröktől fogva „beszámíttatik" az elhunytak megítélésében. E meggyőződés teológiai háttere a „szentek egyességéről" szóló tanításban van megalapozva. Ez teszi lehetővé azt, hogy a Földön élő „vándor"egyház és a már célba érkezett „megdicsőült"egyház tagjai a „tisztuló"egyház tagjaival együtt, Krisztus titokzatos testének összefüggésében, kegyelmi „vérkeringést" tartsanak fönn. Az ítéletről szólva meg kell említenünk még azt is, hogy sokan úgy vélik: Isten csak a hívő keresztény emberek fölött ítélkezhet, a más vallású vagy nem hívő ember nem eshet az isteni ítélet alá. Hiszen mi is lehetne az a mérce, amihez Isten hozzáigazíthatná az ilyen ember életét? Erre azt kell válaszolnunk, hogy az Úr Jézus Krisztus, mint az egész emberi nem képviselője váltotta meg az embert az áteredő bűntől, függetlenül attól, hogy valaki ezt a tényt hittel elfogadja-e vagy sem. Éppen ezért, mint az emberi nem képviselője és közbenjárója az Atyánál jogosan ítélkezhet az emberek tettei fölött, hiszen minden ember Isten teremtménye és minden emberre kiterjed a megváltás kegyelme még akkor is, ha az illető ezt nem tudja vagy nem akarja elfogadni. Az Úr Jézus eléggé világosan és egyértelműen tanít az evangéliumban az ítélet „mércéjéről", ami alól egyetlen emberi teremtmény sem vonhatja ki magát. Ez pedig a felebaráti szeretet tettekben való megnyilvánulása, amiről az Úr Jézus félreérthetetlenül tanítja, hogy amit egynek is tettünk a legkisebbek közül, azt vele cselekedtük. Ezért az Egyház kezdettől fogva mind a mai napig a felebaráti szeretet hőseinek, a szenteknek az életét tartotta és tartja az emberi szinten elérhető legtökéletesebb, az evangéliumi „elvárásoknak leginkább megfelelő, a krisztusi életeszményt legjobban megvalósító életnek. Ennek tápláló talaja, éltető forrása, állandóan megújuló inspirációja a Jézus Krisztus személyéből és tanításából fakadó pozitív vallási tapasztalat és elkötelezettség, amelynek hitelességéről isteni garanciák kezeskednek (csodák, ima meghallgatások stb.). Ez az életforma ma sem veszítette el és sohasem fogja elveszíteni aktualitását. Hála Istennek, a szentek példájában nem szűkölködik az Egyház és napjainkban is büszkélkedhet a felebaráti szeretet olyan hőseivel mint pl. Maximilian Kolbe atya, vagy Kalkuttai Teréz anya, akiknek hősi, humánus tetteit méltán csodálják hívők és nem hívők egyaránt. Mivel „senki sem sziget" e világban és embertársaival valamilyen módon kapcsolatba jut, e kapcsolat irgalmas vagy irgalmatlan, emberséges vagy embertelen jellege igazságosan számon kérhető mindenkitől. Ezért az isteni ítélet tárgya is lehet, így Isten senkivel szemben sem igazságtalan. Ezt a nagy igazságot fogja a halál pillanatában mindenki felismerni és ehhez a szeretet mércéhez fogja igazítani saját életét. Közösségi értelemben ugyanez vonatkozik az utolsó ítéletre is, ahol a történelem, mint az emberi cselekedetek együttesének időbeli megvalósultsága kerül ítélet alá. Az utolsó ítéleten mindenki látni fogja, hogy hiába érvényesültek negatív és visszahúzó erők a történelemben, hiába tűnt értelmetlennek sok emberi szenvedés és gonoszság, mégis Isten örök üdvözítő terve érvényesült a történelemben a „gonosz" minden mesterkedése ellenére. Minden egyéni élet a maga sok hiányosságával és tökéletlenségével és maga az egész emberi történelem nagy kalandja eszköz volt csupán arra, hogy Isten megdicsőüljön teremtményeiben. Az Isten dicsőségének felismerése és javunkra szolgálása olyan felismerés lesz az üdvözültek számára az utolsó ítéleten, ami a test feltámadása mellett sajátos örömöt visz majd az Isten boldogító színelátásának kimeríthetetlen élvezetébe. „Félve és rettegve munkáljátok üdvösségteket!" Vannak bizonyos témák, amelyekről egyes korokban nem illik beszélni. Napjainkban ilyen téma a kárhozat, a pokol lehetősége és ténye is. Még a vallásos emberek sem igen szeretnek szólni róla. Az Anyaszentegyház azonban nem kezeli kényes kérdésként ezt a témát, jóllehet bizonyos fokig mindig alkalmazkodik egy adott kor elvárásaihoz, miközben ugyanakkor folyvást mérsékletre is int. A középkorban, de még az újkor kezdetén isa jámborsági irodalom és a keresztény művészet szívesen foglalkozott a pokol témájával. Ezt azért tette, hogy érzékletes megfogalmazásokkal és ábrázolásokkal távol tartsa a híveket attól az erkölcstelen életmódtól, ami a kárhozatba vezethet. Manapság inkább a másik végletbe esünk. Mintha újra megkísértene bennünket Origenes elgondolása, aki — nem kétséges, hogy az ősegyház talán legkiválóbb teológusa volt, de —, mint minden ember, bizonyos kérdésekben ő is tévedhetett. Origenes úgy vélte (legalábbis a hagyomány így őrizte meg vélekedését), hogy Isten nem engedheti meg azt, hogy a gonoszok örökre elkárhozzanak, hanem szenvedésüknek egyszer vége szakad és ezért egy „végső kiengesztelődés formájában megszűnik a pokol állapota. Az egyház tanító hivatala Kr. u. 573ban a konstantinápolyi zsinaton elítélte ezt a tételt (amit Origenesnek tulajdonítottak). Nem kétséges azonban, hogy az Anyaszentegyház nem alaptalanul foglalkozott e témával, mert nyilván ténylegesen létezett ilyen tanítás. Napjainkban a pokol létezésével kapcsolatos ellenvetés inkább úgy merül föl, hogy Isten a szeretet s ezért az ő szeretetével összeegyeztethetetlen, hogy létezzék pokol és ott a kárhozottak örökké szenvedjenek. Hogyan lehetséges— kérdezik azok, akik így vélekednek, hogy a végtelenül jó Isten örök büntetéssel, kárhozattal sújtsa azokat, akik tán legyőzhetetlenül téves lelkiismeretük következtében vagy emberi gyengeségükből adódóan nem hittek benne és elfordultak tőle? Hogyan lehetséges, hogy a végtelenül irgalmas Isten, aki az ellenség iránti szeretetet parancsolja, irgalmatlanul sújtson le ellenségeire? Az ilyen és hasonló következtetéseknél óvakodnunk kell attól, hogy egyértelműen vetítsünk ki Istenre emberi tulajdonságokat. Súlyos félreértésekhez vezethet az is, ha Isten szeretetéről úgy vélekedünk, mint az emberi szeretetről. Isten szeretetéről nem lehet kimerítő meghatározást adni, hanem azt úgy kell elfogadnunk a hit által, mint tényt. Hogy valójában milyen is Isten szeretete, azt az Úr Jézus Krisztus életéből, halálából és föltámadásából tudjuk meg. Az Úr Jézus nem adott elméleti meghatározást a szeretetről, hanem egyszerűen elénk élte, hogy miképpen szereti az Isten az embert: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy, aki benne hisz, meg ne haljon, hanem örökké éljen" (Ján 3, 16). Isten szeretete nem ismer határokat. De leginkább az önfeláldozásban nyilvánul meg. Maga az Úr Jézus mondja: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért." (Ján 5, 13). Isten szeretete csak a többi tulajdonságával együtt gondolható el. Istennek minden tulajdonsága azonos a lényegével és a létével. Így Isten szeretete is azonos az igazságosságával és a szentségével. Isten szentsége annyit jelent; hogy idegen tőle minden létbeli és erkölcsi tökéletlenség. A bűn tágabb értelemben létbeni tökéletlenség, szűkebb értelemben pedig valamely erkölcsi érték hiánya, aminek meg kellene lennie az erkölcsileg felelős személyben. Ezért a bűn összeegyeztethetetlen Isten szentségével. Isten szentségének megsértéséért ha nem kísér mélységes búbánat, a túlvilági létben (ahol már időbeliségről földi értelemben nem beszélhetünk) csak örökké tartó büntetés járhat. A kárhozat létét az is indokolja, hogy a földi életben különösen a szegények és a kivetettek nem mindig remélhetik azt, hogy igazságot szolgáltatnak nekik, a gonoszok viszont gyakran büntetés nélkül vétkezhetnek. Csak az isteni ítélet egyenlítheti ki ilyenkor a mérleg serpenyőjét és szolgáltathat igazságot a jóknak és gonoszoknak egyaránt. Az újszövetségből tudjuk, hogy a föltámadott és megdicsőült Krisztus bíráskodik majd az emberek cselekedetei fölött. Egyedül neki van joga ítélni, hiszen ő tapasztalatból tudja, hogy mi lakik az emberben és nincs szüksége arra, hogy felvilágosítsák őt az emberről. Krisztus sorsközösséget vállalt velünk. Így tehát megérti az emberi gyengeséget, ugyanakkor viszont mint a második isteni személy, Isten szentségéhez méri az emberi cselekedeteket. Miképpen tanít a kinyilatkoztatás és az erre épülő egyházi tanítás a kárhozatról és a pokolról? Ha valaki figyelmesen végig olvassa az ószövetség bölcsességi irodalmát, az evangéliumokat és az apostoli leveleket, akkor — jóllehet más és más megfogalmazásban — világosan összeáll a kép. A szentírás félreérthetetlenül tanítja, hogy van pokol és vannak, akik elkárhoznak. Az Úr Jézus egyértelműen szól arról, hogy a halál utón Isten számon fogja kérni az emberek tetteit, különösen azt, hogy hittek-e őbenne és hogy miképpen gyakorolták a felebaráti szeretetet. E számonkéréssel az Úr Jézus nem követ el jogtalanságot, mert az ember természeténél fogva képes a természetfölötti hit kegyelmének befogadására és Isten segítségével a szeretet erényét magas szinten is gyakorolhatja. Ezért megalapozva mondhatjuk, hogy Isten mindenkit megítélhet és senki sem bújhat ki az isteni ítélet alól. Ez a tény a teremtés rendjéből, a megváltás rendjéből és a kegyelmi rendből világosan következik. Jézus félreérthetetlenül szólt arról, hogy vannak és lesznek olyan emberek, akik személyét elutasítják, ebben a hitetlenségben megátalkodnak, megkeményítik a szívüket és nem tudnak felülkerekedni előítéleteiken. Ez akár hányszor helytelen erkölcsi magatartásuk önigazolása csupán, ami önző, evilági érdekeik szolgálatában van megalapozva. Az ilyen, bűnben megrögzött szívű embereket Jézus „elszáradt szőlővesszőkhöz" hasonlítja, akik „gyümölcstelenségük" miatt elolthatatlan tűzre kerülnek. A dúsgazdag emberről és a koldus Lázárról szóló példabeszédben arra figyelmeztet, hogy a dúsgazdagnak örökre bűnhődnie kell a pokol tüzében, mert földi élete során nem volt tekintettel a koldus Lázárra. De a példabeszéd hallgatói is könnyen ugyanúgy járhatnak, ha nem hisznek Jézusban, aki jelekkel és csodákkal bizonyította isteni mivoltát előttük. A mennyország és a pokol között „áthidalhatatlan" távolság van, s ezért a példabeszéd szerint az igazak mit sem tudnak változtatni a kárhozottak helyzetén. Az utolsó ítéleten az örökbíró éppen azért fogja szigorúan számon kérni a felebaráti szeretet cselekedeteit, mert ez mindenkitől számon kérhető és amit egynek tettünk (vagy nem tettünk) embertársaink közül, azt vele tettük, (vagy nem tettük) és ilyen értelemben az Isten szentsége ellen is vétettünk. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ki lehet forgatni a Szentírás szavait, és ebben az összefüggésben az Úr Jézus szavait úgy is lehet értelmezni, hogy mivel a pokol az ördögnek és csatlósainak készült, azért oda ember nem is juthat. Ez az érvelés nem veszi figyelembe a szöveg összefüggését, ahol arról van szó, hogy amint az igazak, mivel jót tettek, az „Atya áldottai" és a mennyországba jutnak, ahol örök jutalom vár rájuk, ugyanúgy azok, akik elmulasztották a felebaráti szeretet cselekedeteit, a pokolba jutnak. Az Úr Jézus ugyanis azt mondja nekik, „távozzatok tőlem átkozottak az öröktűzre, mely az ördögnek és angyalainak készült."(Mt 25, 41). A megváltás tényével mind az üdvösség, mind a kárhozat lehetősége és ugyanakkor ténylegessége is adva van, vagyis nem csak a végítéleten választja el majd az örök bíró a „juhokat a kosoktól", hanem az egyéni ítéletben is hatékonyan érvényesül Isten örök végzése. Minden embernek tehát felelősséggel kell vállalnia a földi életet, mivel a halál után már „senki sem munkálkodhat", hiszen a halállal a földi érdemszerzés ideje lejárt. Ezért figyelmeztet Pál apostol, hogy „félve és remegve munkáljátok üdvösségteket" (Fii 2, 12). Az igazak úgy éljenek, hogy „aki áll, az vigyázzon, hogy el ne essék" (1 Kor 10, 12), hiszen senkinek az üdvössége nincs „bebiztosítva" itt a Földön, s egészen a halálig folyvást együtt kell működnie az isteni kegyelemmel, hogy az ítéleten Jézus irgalmas bírája lehessen. Ugyanakkor viszont a bűnben való elmerülés és megrögzöttség sem végleges itt a Földön, mivel Isten a megtérő bűnössel szemben végtelenül irgalmas és ezért a megtérésre e világon még van lehetőség. Csak keveseknek adatik meg az a kegyelem, amiben a jobb lator részesült a Golgotán, hogy az utolsó órában bűnbánatot tarthatott, és Jézus megígérte neki, hogy „még ma velem leszel a paradicsomban" (Luk 23, 43). A megtérés halogatása azért veszélyes dolog, mert, jóllehet Isten, Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel, mindenkinek megadja az üdvösséghez elégségesen szükséges kegyelmet, de hogy mikor történik ez, ezt nem tudhatjuk, mivel ez Istenszabad végzésétől függ. A bűnösnek tehát nem szabad „játszania" az isteni kegyelemmel, mert könnyen „eljátszhatja" örök üdvösségét. Istennek nem közömbös az ember örök sorsa, mivel mindnyájunk üdvösségét akarja: „Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson" (1 Tim 2, 4). Tehát egyedül az emberen fordul meg, hogy akar-e üdvözülni, vagy sem? Nem az Isten kárhoztatja el irgalmatlanul, hanem az ember viszi magát a kárhozatba azzal, hogy szabad akaratát úgy „gyakorolja be", hogy a halálban se tudjon már mást akarni, mint a maga feltétlennek tekintett öncélúságát. Isten viszont végtelenül tiszteli az ember szabadságát (hiszen saját tökéletességének visszfénye ez az emberben), s ily módon „tehetetlen" az ember végső döntésével szemben, aki megátalkodottságában örökre állandósítani akarja azt az állapotot, hogy Isten nélkül él. Ez a „tehetetlenség" nem ellenkezik Isten mindenhatóságával, mert Isten csak a jót akarhatja, az Istentől való eltaszítottság viszont (a kárhozat állapota) nem más, mint a legteljesebb értelemben vett rossz. Fölmerül itt egy sokakat foglalkoztató kérdés. Vajon kik jutnak a pokolba? A kinyilatkoztatás egyértelműen szól arról, hogy van pokol, és hogy el lehet kárhozni. Arról azonban semmiféle kinyilatkoztatásuk sincs, hogy személy szerint kik kárhoztak el. A mennyország lakói, az üdvözültek és azok, akiket szenteknek mond az Anyaszentegyház, a Boldogságos Szent Szűzzel az élen, biztos, hogy a mennyországban vannak. Természetesen a mennyországban számos „névtelen"szent is van. Az, hogy nem tudjuk pontosan, kik az örök halál részesei, nem jelenti viszont azt, hogy a pokolba nem lehet jutni. A mai ember mégis nehezen képzeli el, hogy valaki annyira gonosz életet élhet, hogy ezért az örök büntetéssújtsa. Nem kétséges, hogy ebben az ellenvetésben is van némi igazság. Hiszen még a leggonoszabb emberben is lehetnek bizonyos jó tulajdonságok. Isten ezeket a jó tulajdonságokat bőségesen, túlcsorduló mértékben meg is jutalmazza már itt a földön, olyan jutalommal, mint amilyen jutalomra a bűnös ember vágyódik: a múlandó, földi javak élvezetével. Aki azonban reményét mindenestül ezekbe a javakba helyezte, a halálban kénytelen lesz majd elszakadni mindettől és ha nem tartott bűnbánatot megátalkodottságának eredménye saját önzése értelmetlenségének fölismerése és kínzó fájdalma lesz. A kárhozott lelkek nem tudnak „megtérni"és bűnbánatot tartani, mert az ítélet után életük átkerül egy másik dimenzióba, ahol már a szellem létformájában élnek tovább és az időtlenség állapota miatt lényegi változás nem állhat be életükben, legfeljebb létük valamiféle tudati egymás utániságáról beszélhetünk. Következésképpen Isten az, aki örökre elveti magától az embert, hanem épp a dolgok természetes rendjének a következménye, hogy az ember az, aki a kárhozat választásával véglegesen elfordul az istentől és ez csak beteljesedése lesz annak a földi életben folyamatosan „begyakorolt" állandó elfordulásának, ami a halál után véglegessé és végzetessé válik számára. Az Istentől való végleges elfordulása kárhozat, kínjaiban „érzékletes" szenvedés formájában, büntetésként sújtja a kárhozottakat. Bizonyos korokban irodalmi és művészeti alkotások kedvelt témája volta pokol kínjainak ecsetelése. A pokol ábrázolásában a művészek szabadjára engedték képzeletvilágukat, hogy ezzel is elriasszák bizonyos bűnök elkövetésétől az embereket buzgó szándék ugyan dicséretes, de ugyanakkor könnyen megtévesztő képzetek kialakulásához is vezethet, hiszen a szemlélő könnyen gondolhatja azt, hogy ezen ábrázolásoknak a Bibliában és az Egyház tanításában teológiai megalapozottsága is van. A pokol kínjairól valóban nem sokat mondhatunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a pokolban (ami nem valamiféle hely, hanem inkább állapot) nem Isten bünteti az embert, hanem az ember bünteti önmagát S mivel az örökkévalóságban a választás lehetősége megszűnik, a kárhozottak (akárcsak az üdvözültek) csak a döntés szabadságát gyakorolhatják, de véglegesen eltorzult formában. Kínjuk forrása az, hogy véglegesen valamiféle látszat jó mellett döntött akaratuk, és elvetették az egyetlen igazi Jót, ami az embert egyáltalán boldoggá teheti, az Istent. Ezt a véglegessé vált meghasonlást mardosó, a tűz égetéséhez hasonló kínhoz hasonlítja a Szentírás nyelvezete, mely alkalmazkodik az ószövetségi kifejezési formákhoz, amikor a pokol kínjait a korabeli földi szenvedésekhez hasonlítja (v. ö. gyehenna tüze, ami utalás a Jeruzsálem közelében fekvő Hinnon völgyére, ahol egykor a hulladékot és szemetet égették). Valószínűleg ide vezethető vissza az a kifejezés is, hogy a kárhozottak „férge el nem pusztul" és „tüzük ki nem alszik" (v. ö. Mk 9, 43). Ami a tűz szimbólumot illeti, azzal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a bibliai szóhasználatban ennek sajátos jelentése van. A tüzet az ókori ember a „leglazább" anyagi elemnek tekintette, ami alkalmasnak tűnt a szellemi létforma kifejezésére is. Úgy vélték, hogy a tűz valamiképpen „túléli" a súlyosabb, a tehetetlenebb elemek létezését a földi világ befejezése után. Az sem lehet véletlen, hogy az ószövetségben és az újszövetségben is akárhányszor a tűz vagy a láng az Isten jelenlétének „érzékletes" megnyilvánulásaként szerepel. Amint a bibliai szóhasználatban a víz pusztító és megváltó jelentést is kaphat (v. ö. özönvíz, keresztelés), hasonlóképpen a tűznek is nem csupán az a szerepe, hogy az Isten gyógyító, megvilágosító jelenlétét érzékeltesse, hanem az is, hogy az Isten igazságos ítéletét fejezze ki. Ebben az összefüggésben tehát már könnyebben megértjük azt, hogy miért kín a kárhozottak számára a pokol „tüze", mert az a „tűz", ami az üdvözültek (és nem egyszer a misztikusok) világában az isteni szeretet „perzselő" közelségét érzékelteti, a kárhozottak számára úgy jelenik meg, mint az Istentől való önkéntes, szabad elfordulás kínzó, pusztító lángja. Amint a föltámadás dicsőségében, az üdvözültek boldogságában a föltámadt test is részesül, ugyanúgy a kárhozottak szenvedése — számunkra alig felfogható módon — testi létükre is kihat. Az Úr Jézus világosan tanítja, hogy a „jók föltámadnak és üdvözülnek, a gonoszok föltámadnak és elkárhoznak" (Ján 5, 29). Ebből következtethetünk arra, hogy a kárhozat kínja nem tisztán „lelki" szenvedésből áll. Testi szenvedésünk képzeleti kiszínezésére azonban az Egyház tanítása nem nyújt szilárdalapot. Nem is az a feladatunk, hogy a pokol kínjaitól való rettegés miatt szeressük az Istent és teljesítsük az ő parancsait. Inkább az Úr Jézus figyelmeztetését kell megszívlelnünk, aki bennünket is figyelmeztet: „Virrasszatok, éberek legyetek, mert nem ismeritek azt a napot, és órát" (Mt 24, 42), amikor az Úr eljön, hogy számon kérje tetteiteket. Miközben az apostol figyelmeztetését megszívlelve „félve és rettegve munkáljuk üdvösségünket" (Fii 2, 12), vigasztal az a gondolat, hogy az őszinte bűnbánat a legreménytelenebbnek tűnő helyzetben is megmenthet bennünket az örök kárhozattól. Ezért imádkozza az Egyház a rózsafüzér ima keretében a fohászt: „Óh Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, vidd a mennyben lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra".

AZ „ÖRÖK HAZA" FELÉ

Miközben a keresztény ember végső reményét az örök üdvösségbe helyezi, valójában nem sokat tud a mennyország öröméről, az örök boldogságról. Szent Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem foghatja azt, amit az Isten azoknak ígért, akik szeretik őt" (1 Kor 2, 9). Ha ugyanis pontosan tudnánk, hogy milyen öröm és milyen mértékű boldogság vár ott bennünket, akkor úgy vélnénk, hogy ez a boldogság „nem elég" a számunkra. Amit ugyanis az ember kimerítően ismer, és amit cél gyanánt el akar érni, (és el is éri, úgy mint értéket, melyet birtokol), az csak átmenetileg jelenthet számára boldogságot. Az ember boldogság vágya kimeríthetetlen, s ezért csak Isten fölülmúlhatatlan tökéletességének birtoklásában tud megnyugodni. Isten azonban még az üdvözültek számára is kimeríthetetlen lét teljesség marad. Ami pedig Isten boldogító színelátását jelenti az üdvözültek számára, ennek tartalmát az Úr Jézus így foglalja össze a Szentírásszavaiban: „Én magam leszek a te nagy jutalmad" (Jel 22.12). Az evilági reménynek mégis szüksége van valamiféle földi támpontra, hiszen ez adja meg az erkölcsi élet számára a törekvés lendületét, s ez nyújt erőt az áldozatok vállalásához. Az ember nem tud vágyakozni olyan javak után, melyekről semmiféle fogalma sincs, s amit már valamilyen formában előzőleg nem ízlelt meg. Ha nem látjuk világosan örök célunkat, akkor nem lesz elég erőnk ahhoz, hogy az élet kiélezett,

nehéz helyzeteiben a múlandó értékek helyett az örök értékeket válasszuk. Nagy segítségünkre van azonban itt Jézus tanítása, aki ha kifejezetten nem is tárja föl számunkra részletesen az örök üdvösség teljes tartalmát, mégis fölcsillantja előttünk a halál utáni boldogság körvonalait Jézus föltámadt halottaiból és megőrizte emberi természetét, isteni dicsőségében megszentelve ezzel az egész anyagvilágot Újjá teremtette az embert és úgy szólt magáról, mint aki feje az emberiségnek és ezt a méltóságot isteni dicsőségében is birtokolja. Ha majd ő felmagasztaltatik és itt kereszthalálára és föltámadására utal akkor mindeneket magához vonz. Szent Pál apostol azt tanítja, hogy a hívők Krisztus titokzatos testének tagjai, akiket ugyanaz az éltető Lélek, a Szentlélek hat át Ha pedig ez így van, akkor már valamilyen módon itt a földi életünk során is a kegyelmi rendben Krisztushoz tartozunk. A részesedés formájában, elveszíthetetlen isteni élete jelen van bennünk. Ez az az élet ami a föltámadt Krisztusban teljességgel elveszíthetetlen formában lüktet Ha tehát a mennyország „előízéről"szólunk, akkor a kegyelmi életről is kell tárgyalnunk. Jézus keresztáldozatának érdemeivel nyerte meg számunkra az Istennel való kiengesztelődést, a bűntől való megváltást és ennek gyümölcseként részesedhetünk az Isten életében. A kegyelem szó az isteni élet ajándék jellegét hangsúlyozza, s arra mutat rá, hogy már földi életünkben, ha a megszentelő kegyelem állapotában vagyunk, működnek bennünk azok az isteni erők, melyeket a mennyek országában majdan elveszíthetetlenül birtokolunk. Az Isten kegyelmét sokféleképpen kaphatja meg az ember. Különösen akkor, ha kéri, és ha a kegyelmi eszközöket (szentségeket) felhasználja. Így az isteni élet hatékonyságát is megtapasztalhatja. A, keresztség szentségében mintegy „beöltözünk"Krisztusba. „Meghalunk" ennek a múlandó világnak, hogy így az új teremtés részesei lehessünk. A többi szentség mind a keresztség szentségéből meríti hatékonyságát. A bérmálás szentsége megerősít abban, hogy a krisztusi életet hűségesen és állhatatosan, nagykorú keresztény módjára vállaljuk. A bűnbánat szentsége lehetővé teszi, hogyha vétkeztünk, az Egyház közvetítésével, Isten bocsánatában részesüljünk és újra visszanyerjük keresztségi ártatlanságunkat. Az Oltáriszentségben egészen közelről megtapasztalhatjuk, mit jelent számunkra a mindennapi életben a bűneinkért meghaló és a megigazulásunkért föltámadt Krisztussal való egyesülés. Ő az élet kenyere, s „aki eszi ezt a kenyeret és issza ezt a bort", az Krisztus testét és vérét veszi magához. A szentáldozásban újra és újra lehetőségünk nyílik arra, hogy a már itt jelenlevő Isten országa polgáraiként a „megkezdett örök élet"elvárásaihoz méltóan éljünk. A betegek szentsége, a házasság szentsége és az egyházi rendszentsége különleges módon, egy adott élethelyzetben vagy életformában segít ahhoz, hogy Krisztus életében részesedjünk és ezt az életet meg is őrizhessük a halálunk után. A szentségekhez való járulás csak akkor gyümölcsöző, ha megfelelő erkölcsi cselekedetek is kísérik. Az evangéliumok és az apostoli levelek világosan beszélnek azokról az erényekről, melyeknek elsajátításához, akárhányszor hősies gyakorlásához és a hűséges kitartáshoz a szentségi kegyelem segít. Egyszerűbben megfogalmazva: a kegyelmi élet erkölcsi vetülete nem más, mint az Úr Jézus emberi magatartásának személyi helyzetekre és adottságokra lebontott újra megélése. Ebből is láthatjuk, hogy a kereszténység nem tisztán elmélet, vagy valamiféle ideológia, hanem konkrét gyakorlati életforma, amely minden ember számára hozzáférhető és ha készségesen együttműködünk Isten kegyelmével, meg is valósítható, jóllehet sohasem tökéletes fokon. A Szentírás az erkölcsi erények között az első helyen említi a felebaráti szeretetet, ami elválaszthatatlan az Isten iránti szeretettől. Hiszen az Isten iránti szeretet tudja csak kellőképpen megindokolni embertársaink személyválogatás nélküli szeretetét, ami még az ellenség iránti szeretetre is kiterjed. A felebaráti szeretetnek nincsenek határai és az ember arra hivatott, hogy a felebaráti szeretetet Krisztus módjára gyakorolja, aki ellenségeinek meg tudott bocsátani és egészen, életének teljes föláldozásáig képes volt szeretni. Csak az ilyen szeretetnek van örök életre szóló értéke. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért" (Ján 15, 13), és csak ha vele együtt szenvedtünk, részesedhetünk majdan az ő dicsőségében is. Jézus látszólagos földi kudarca arra figyelmeztet bennünket, hogy a megváltás ereje nem feltétlenül a külső körülmények megváltozásában áll, hanem abban, hogy miképpen tudjuk feldolgozni magunkban a földi élet szenvedéseit és nehézségeit. A megváltás nem tűntette el a földi életszínpadáról a bűnt és annak következményeit, a szenvedést és a halált. De Krisztus radikális győzelme a gonosz felett lehetővé teszi a benne hivőnek, hogy mint „szenvedő igaz", áldozatként ajánlja fel életét az Atyának. Az ilyen élet áldozatnak (még ha a legjelentéktelenebbnek tűnő formában is valósul meg) örök életet biztosító értéke van. „A búzamagnak el kell halnia ahhoz, hogy bőséges termést hozhasson" (Ján 12, 24). A Krisztushoz való hasonlóság elővételezi számunkra a mennyország boldogságát, mert már működnek bennünk az örök élet erői, de még a halál utáni végső kibontakozást várják. A kisgyermekben is lehetőség szerint megvonnak a felnőtt ember képességei, de ténylegesen csak később nyilvánulnak meg. A mi evilági kegyelmi életünk is hasonlít egy olyan gyermekkorhoz, ami majd a mennyországban jut el a Krisztusban érett ember nagykorúságához. A keresztény embert hívő tudása és megtapasztalása biztosítja arról, hogy földi életének erkölcsi érdemei kiteljesednek a halál után és beteljesednek a mennyek országában. Azt is tudják, hogy a „földi paradicsom", melyet különféle világnézeti rendszerek ígérnek, sohasem érhető el tökéletesen és elveszíthetetlen módon itt a Földön, hiszen „elmúlik ez a világ és minden dicsősége" (1 Jón2, 17). A „földi paradicsom" azért sem lehetséges, mert az ember erkölcsi nyomorúságából képtelen önmagát megváltani, akár milyen „tudományos" vagy egyéb eszközökhöz folyamodik. Már maga az a tény, hogy minden ember megismételhetetlen személy, elvileg magában hordozza annak lehetőségét, hogy nézeteltérései legyenek a többi emberrel, akármennyire is önzetlen és jó. Ezért e világon sohasem érhetjük el azt az elveszíthetetlen tökéletes állapotot, mely mindenestül kielégítené kivétel nélkül minden ember személyes boldogságvágyát. Azon a tényen sem tudunk változtatni, hogy az ember halandó, és akármennyire ki is lehet majd tolni az emberi életkor végső határát, a legutolsót, a „halálos" betegséget. Egyetlen orvos sem tudja meggyógyítani. Jóllehet egyesek szerint a mennyországra gondolni, az emberhez méltó elveszíthetetlen boldogság ábrándjával foglalkozni, fölösleges illúzió. Az

egyetemes kultúrtörténet mégis arról tanúskodik, hogy az embereket mindig is foglalkoztatta az a kérdés, hogy miképpen alakul sorsuk a halál után. Túlzás lenne azt állítani, hogy mindazok, akikben ez a kérdés fölmerült, lelki sérülésben szenvedtek. Ha pedig a kérdés ha visszafojtottan is — napjainkban szintén gyakran felmerül, akkor foglalkoznunk kell vele és az okok után is kutatnunk kell. Lehet természetesen közvetlen és egyszerűbb okokkal is megmagyarázni mindent, de ez még nem jelenti azt, hogy a mélységben nem húzódnak meg más okok is. Az ember, szellemi természetének működésére reflektálva fedezi fel önmagában az Isten képmását és azt a hivatást, hogy örökre meg van hívva az Isten tökéletes létformájában való részesedés boldogságára. Sokan azért vetik el a mennyországról szóló tanítást, mert abba még csak belenyugodnának, hogy az ember (vagy az emberi közösség) saját erejéből szerzi meg magának az eljövendő és elveszíthetetlen „szabadság birodalmát", de azt, hogy a mennyország jutalma Isten ajándéka a számukra, amit tökéletesen sem „kiharcolni", sem „kiérdemelni" nem lehet már nem tudják elfogadni. Az ún. (helytelenül értelmezett) önmegvalósító ember nem tűri el, hogy őt megajándékozzák, mert az elfogadáshoz is alázat kell. A jó értelemben vett alázat pedig a hit előfeltétele. Isten természetesen nem óhajtja rákényszeríteni önmagát jutalomként senkire, s ezért igaz, hogy „a mennyek országa erőszakot szenved, és oda az erőszakosak jutnak be" (Mt11, 12). Helyesen állapítja meg Szent Ágoston, „hogy, aki megkérdezésed nélkül teremtett meg téged, az megkérdezésed nélkül nem fog üdvözíteni", vagyis a mennyországba csak az juthat aki oda is akar jutni. A mennyországban az lesz a boldogságunk, hogy kiteljesedik és beteljesedik minden szellemi vágyódásunk, és e boldogságban a föltámadt test is részesedni fog. Isten boldogító színelátása azt jelenti, hogy megismerjük Istent „úgy, ahogyan van", de mivel megismerésünk ott is emberi természetünknek megfelelő lesz, Isten lényegét is a Feltámadt Krisztus emberségén keresztüllátjuk majd felcsillanni. Vágyaink 'beteljesedése különösen a szeretet összefüggésében érvényesül majd, ami annyit jelent, hogy egészen önmagunkra találunk, és ugyanakkor egészen „adni tudjuk önmagunkat" mások számára anélkül, hogy fennállna annak veszélye, hogy valamivel is személyiségünkben megkisebbednénk. A mennyek országában már nem lesz szükségünk hitre, hiszen mindaz, ami földi életünk során a hit homályába burkolózott, az ott már megismert és igazolt tudás lesz. Reményre sem lesz szükségünk, mert a remény tárgya, az eljövendő, értékes cél már úgy lesz birtokunk, hogy azonosulunk vele anélkül, hogy elveszítenénk egyediségünket Az üdvözültek boldogságának egyetlen tartalma a szeretet, ami a megismert igazság és az elért jóság elveszíthetetlen birtoklása és az azzal való egyesülés. Az üdvözültek a szabadság tökéletes állapotába jutnak, mert véglegesen döntöttek a legfőbb Jó, Isten mellett, s így föl sem merül bennünk annak lehetősége, hogy valamiféle nála tökéletlenebbet választhassanak. Az üdvözültek serege" nem közömbös a földön, időben itt élő emberek iránt, mert mint Isten gyermekeit szeretik őket és Krisztusban közbenjárnak mind a földön vándorló, mind a tisztuló egyház tagjaiért, hogy ők is üdvözüljenek. Az üdvözültek nem tudják szeretni, vagy sajnálni a kárhozottakat, mert ezek nem igénylik, hogy bárki is szeresse vagy sajnálja őket, mivel hiányzik belőlük a szeretet elfogadásához szükséges alázat. Felmerül még egy utolsó kérdésünk is, hogy „hol" van a mennyek országa. A mennyország nem hely, mert a hely teret és időt feltételez. A mennyország állapot, de nem olyan értelemben, hogy „valami", hanem abban az értelemben, hogy „Valaki". A mennyország nem más, minta föltámadt Krisztus és a mennyek országa „ott"van, „ahol" a megdicsőült Krisztus van. Ahol pedig Krisztus van, ott az Atya és a Szentlélek is jelen van. A mennyország az az állapot, amelyben az ember Krisztussal felbonthatatlan és elveszíthetetlen kapcsolatba kerül. Ez, és csakis ez, ami az embert természete szerint és a természetfeletti kegyelem rendje szerint is tökéletesen boldoggá teheti. S mivel Krisztus az emberiség feje, egyben az egész világmindenség ura is. Az üdvözültek Krisztusban nemcsak Istennel, hanem az egész világmindenséggel is a szeretet egységébe jutnak. Megtapasztalhatják azt, hogy mit jelent az apostol kijelentése, amikor így fogalmaz: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk, az ő gyemekei vagyunk" (Ap Csel 17, 28). Így beteljesedik számukra az isteni ígéret, hogy akkor majd „Isten lesz minden mindenben" (1 Kor 15, 28)." Végső összefüggésben a keresztény ember célja csak az lehet, hogy szentté legyen. Minden földi feladatát ennek a végső célnak összefüggésében kell elrendeznie és értékelnie. Így elmondhatja majd a halálra készülő Szent Pál szavaival: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most vár rám az igaz élet koronája, melyet megad nekem az igazságos Bíró, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik örömmel várják eljövetelét" (2 Tim4.78).

AJÁNLOTT IRODALOM

Alszeghy, Z.: Az ember jövője, TKK. Róma, 1981.

Boros, L: Mysterium mortis, 4. kiad. Mainz, 1964.

Boros, L: Reménybői élünk, Eisenstadt, 1969.

Bolberitz, P.: Reménység és jövő, Bp. Ecclesia, 1972.

Breuning, W.: Systematische Entfaltung der eschatologischenAussagen. In.: MS (Mysterium salutis), V. köt 882.

Előd István: Katolikus dogmatika, Bp. Sz. István, 1978.VII. főrész.

Gál, F.: Az örök élet reménye, Bp. Sz. István, 1974.

Gál, F.: A teremtett és megváltott ember, Bp. 1972.

Greshake, G.: Auferstehung der Toten, Essen, 1969.

Greshake, F.: Bemühungen um eine Theologie des SterbensIn: Concilium 1974/4.

Hammer, F.: Menschliches Leben, menschlicher Tod. In:Theologie der Gegenwart, 1973/2. Journet, ].: Das Nein zur Liebe. In: Christus vor uns, 72-83. o.

Rahner, K.: Zur Theologie des Todes, Quaest disp. 2. Herder, 1958.

Rahner, K.: Schriften zur Theologie, II. 222-225. o.

RahnerVorgrimler: KThW 100102, 225-226. o.

Ratzinger, J.: Auferstehung und ewiges Leben. In: Dogmaund Verkündigung, 312—314.

Ratzinger, J.: Unsterblichkeit der Seele und Auferstehungder Toten. In: KKD IX. köt 91157.

Ratzinger. J.: Túl a halálon. In: Mérleg 1972. 361. o.

Ratzinger, J.: A halál és a feltámadás között, In: Mérleg, 1982. 115. o.

Rost, T.: Die Escathologie in der Theologie des 20. Jahrhundterts In: Bilanz der Theologie III. köt 294-315.

Schmied. A: Kritik der Endentscheidungshypothese. In:Theologie der Gegenwart, 1977/3.

Schütz Antal: Dogmatika (az eszkatologiávol foglalkozó részek). „Mysterium solutis", Benziger, Zürich, 1976. V. kötet.

Wucherer, C.: Von Tod und Auferstehung in arztlicher Sicht, In: Orientiérung, 1970/5. összefoglaló munkák: Schmaus, M.: Katholische Dogmatik